Századok – 1973

Vita - „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése. Szűcs Jenő disszertációjának vitája (Granasztói György) 114/I

117 SZŰCS JEN б DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJA modellrendszere, amelyben a társadalmi tudat a „nép" mibenlétét felfogta. Az eredménytől, amely munkahipotézisnek tekintendő, nem várható több, mint a modellrendszer egykori meglétének igazolása. Nem lehet tőle viszont azt kívánni, hogy számos további részletkérdésre akár hipotetikus választ is adjon. A honfoglaló magyarság „gentilis" etnikai tudatának rekonstrukciója előtt az értekezés alfejezetek szerint foglalja össze a nyugati háttérrel kapcsolatos főbb következtetéseket. A hanyatló Róma és a barbár világ feszültsége kétféle, egymástól idegen politikai kategóriarendszer és közösségi csporttudat ellentétében is kifejezésre jutott, ahogy ez a későantik forrásokban és magának a „nép" fogalmi mibenlétének megragadásában plasztikusan tükröződik. A Rómát megdöntő és örökébe lépő germán népalakulatok (gentes) a valóságban nem vérközösségek vagy organikus képződmények, hanem a vándorlások (III—VT. század) során különféle törzs- és néprószekből mesterségesen integrált politikai kötelékek. A „gentilizmus" konzerválását a középkor korai századaiban elősegítette, hogy a római és germán társadalom-elemek elkülönülését hosszabb-rövidebb ideig az új barbár államalakulások is biztosították. Római „kozmopolitizmus" és germán „gentilizmus" ugyanannak a kései ókori világnak egymást feltételező ellentétes jelenségei, amelyeken a középkori fejlődós kéthárom évszázados átemeneti állapot után túllépett. A Lex Salica hosszabb prológusa (VIII. sz. közepe) mintegy epilógus gyanánt magába olvasztotta a régi frank etnikai tudat bizonyos elhalványuló és funkciójában átalakult elemeit. A fogalomtörtónet tükrében a VI—VIII. század folyamán három tendencia küzd egymással: a régi „gentilis" maradványok, a korai barbár királyságok integráló törekvései és az elemeiben jelentkező területi széttagolódás dezintegráló hatásai. E küzdelemből a harmadik került ki győztesen. Az új keretek között új hagyományképződés játszódik le, amelynek tényezői magukhoz idomítják a „nép" fogalmát kifejező régi toposzokat. A gens, natio tehát a tartományi eredet, „illetőség" megjelölésévé, a lingua a vidék nyelvjárása, a mores, conswetudines, leges stb. a territórium jogszokásainak ós általában szokásvilágának (coutumes de pays, landessitten) összefoglaló fogalmává alakul. Eközben Európa majdani nagy „nemzetiségeinek" még csak itt-ott tűnnek fel a kontúrjai anélkül, hogy az emberek tudatvilágában, csoporthovatartozásuk vonatkozásában tényezők lennének. A gens az írott forrásokban előtűnő gens Ungarorum esetében egészen másfajta tartalmat jelöl, mint az egykorú régi Európában. Attribútumai a popiilus Christianus szemszögéből, forrásaiban (évkönyvek, krónikák) hasonlóak. Ezek az attribútumok a „barbár" társadalmi és politikai jelleg hasonló szerves egységére utalnak, mint annak idején a populus Eomanus szemszögéből tekintve, a késő-antik irodalomban a régi barbároknál. Megvolt-e ennek az egységnek a tudata magában a társadalomban? Az etnikai tudat kikristályosító magva az eredetközösség hite. Az ún. Hunor-Magyar monda szerkezetében és legtöbb motívumában eredeti népmonda, amelynek végső kialakulása a magyar (magyeri) nevet viselő közösség mítoszaként a VI—IX. század közt történhetett. Szerkezete gyökeresen ellentmond az origo gentis keresztényfeudális koncepciójának. Feljegyzésre is csak akkor kerülhetett, amikor általános európai áramlat hatására az eredetteóriák naiv népi elemeket is felhasználtak (XIII. század). E monda és az uralkodó nemzetség eredetmítoszának (Turul-monda) viszonya arra mutat, hogy a népi eredethagyomány nemcsak független az utóbbitól, de kialakulása jóval meg is előzte az Árpád-nemzetség hatalomra jutását. Az eredethagyomány integrációjával már jóval a IX. század előtt számolni kell. Ahogy az eredetfelfogásban, éppúgy a „nép" fogalmi mibenlétét illetően is jelentkezik a korai írásbeliségben, ha alárendelten is, egy olyan szemléleti aspektus, amely