Századok – 1973

Tanulmányok - Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1900–1914 3/I

TANULMÁNYOK Diószegi István: A magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchia külpolitikája 1У00-1914 A diplomáciatörténet kutatói újabban egyre nagyobb figyelmet fordítanak a külpolitika belső mozgatóira. A diplomácia mozgástörvényeit ma már nem úgy fogják fel, mint a kutató forrásaiból újra életrekelt külügyi apparátus működési szabályait, hanem úgy, mint egy, a valóságban konkrét formában nem létezett struktúra életmegnyilvánulásait, amelyet a kapcsolatok bonyolult rendszerének felfedésével a történésznek magának kell megszerkesztenie. Ebben a gondolati úton szerkesztett struktúrában, a modellben rendkívül fontos szerep jut az eszmei-politikai komponensnek, a lakosság külpolitikai célok iránti elkötelezettségének. A különböző politikai csoportok és a külpolitika kapcsolatának vizsgálata a diplomácia sok olyan vonatkozását tárja fel, amely mindezideig rejtve maradt a hagyományos diplomáciatörténet művelői előtt. A külpolitika belső indítékait kutató történésznek azonban számos módszertani nehézséggel kell megküzdenie és célja eléréséhez rendkívül munkaigényes feladatok megoldására kell vállalkoznia. Különösen érvényes ez a megállapítás az Osztrák-Magyar Monarchiára, ahol a történésznek I tizenegy nemzet megnyilvánulásaival és ráadásul a nemzeti álláspontok differenciálódásával kell számolnia. A feladat megnyugtató módon csak a 1 különböző nemzetekhez tartozó történészek kollektív erőfeszítésével oldható meg. Jelen tanulmányunkkal, amelyben a függetlenségi ellenzéknek a századfordulótól a világháborúig terjedő külpolitikai tevékenységét mutatjuk be, ehhez a kollektiv erőfeszítéshez kívánunk hozzájárulni. I * A századforduló külpolitikai szempontból nyugalmas időszak volt a ' Monarchia számára. A korábbi évtizedek ismétlődő osztrák —orosz válságai helyébe a tartósnak ígérkező együttműködés lépett. A cári nagyhatalom a távolkelet felé fordult és a Balkánon az osztrák kívánságoknak megfelelően a status quo mellett kötelezte el magát. A konzervatív szolidaritáson megtört a balkáni nemzeti államok minden próbálkozása, a nagyhatalmakat kizáró együttműködésnek pedig még nem jött el az ideje. A balkáni status quo politikához megfelelő hátvédet biztosított a kettős és a hármasszövetség, bár a német támogatás nem volt magától értetődő és Olaszországgal éppen a Balkán miatt újabban ellentétek keletkeztek. A gyarmatpolitika fejleményei: az osztozkodás és az újraosztás kísérlete nem foglalkoztatták a Monarchiát és a régimódi nagyhatalom a végbement nagyhorderejű változásokat legfeljebb a hagyományos szövetségi kapcsolatok meglazulásán érzékelte. 1*