Századok – 1972
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Egy évszázados történészvitáról: áthaladt-e a levantei kereskedelem útja a középkori Magyarországon? 849/IV–V
EGY ÉVSZÁZADOS TÖRTÉ NÉSZVITÁR ÓL 857 niszter a pétervári követhez 1806 nyarán intézett utasításában, hanem nagyobb figyelmet kellett szentelni a Balkán-félsziget keleti részén, a Fekete-tenger felé irányuló expanzió lehetőségének ; aminthogy ez évek másik vezető osztrák államférfija, Károly főherceg, csakugyan a dunai fejedelemségek birtokbavételét tekintette az osztrák császárság legfőbb balkáni érdekének, Oroszország hasonló igényei ellenében is.2 3 A francia álláspont persze nem esett egybe ezekkel az osztrák törekvésekkel, de nem is zárta ki teljesen s főként nem kifejezetten — Bécs esélyeit. Ismeretes, hogy egyes korábban Magyarországra küldött ágensek, sőt 1,805 őszén, a pozsonyi béke előestéjén maga Talleyrand is azt tanácsolta császárjának, hogy a Habsburg-monarchiát nyugati veszteségeiért keleten, az Aldunánál kárpótolja, s ezzel tegye szilárd ellensúllyá Oroszországgal szemben.24 Napóleon ezt a javaslatot ugyan elutasította; ám hasonlóképpen fordult szembe a cári aspirációkkal is Moldvát és Havasalföldet illetően. így foglalt állást 1806 folyamán Konstantinápolyba küldött követének, — a keleti politikája végrehajtásában nagy szerepre szánt — Sébastiani tábornoknak adott utasításaiban; így tett 1807 nyarán Tilsitben is, bár ott Sándor cárral szövetségi szerződést is kötött. A tilsiti békeegyezmény — ennek szövegét hozták csak nyilvánosságra, eltérően a (török birodalmon való osztozkodás perspektíváját is felvető) szövetségi szerződéstől — Oroszországot, többek között, éppen a nemrégiben megszállt dunai fejedelemségek kiürítésére kötelezte.25 Nem rugaszkodott el tehát a nemzetközi politika valóságától, bármily távol élt is a közügyektől, Berzeviczy Gergely, amikor néhány hónappal Tilsit után akként vélekedett, hogy Törökországban, amely „elavult, alkalmatlan alkotmányával . . . magát túléli, és már csak az európai hatalmak féltékenysége által tartatik fenn, ... a legszebb és leghasznosabb szerzeményeket lehet biztosítani"; egyben elérhetőnek tartotta, hogy ,,a Dunának a Fekete-tengerbe való folyása is az ausztriai monarchiáé" legyen.26 Tegyük még hozzá: az 1808 őszi erfurti „csúcstalálkozó" — ahol Napóleon már kénytelen volt hozzájárulását adni Sándor cárnak Moldva és Havasalföld annexiójához —, majd az 1,809. évi háború — amelyben viszont újabb vereséget mért Ferenc császárra, s az októberi bécsi békében további területek átengedésére kényszerítette (köztük a dalmát tengerpart után a horvátéra is) : ezek a fejlemények sem vették le a napirendről a Habsburg-állam alduna— fekete-tengeri aspirációit. 1810—11-ben egyes bécsi körök már ismét ilyen igényeknek adtak hangot, a francia császárral létrejött dinasztikus kapcsolatra utalva és a francia orosz viszony repedéseit észlelve. Oroszország egyébként még 1812-ben, a Portával kötött bukaresti békében is csak Besszarábiát kapta meg; a dunai fejedelemségekből vissza kellett vonulnia.27 Másrészt és főképpen persze a napóleoni kontinentális s az angol tengeri zárlat voltak azok a nemzetközi feltételek, amelyek bizonyos realitást adtak 23 Beer, i. m. 166 — 157, 163-164, 169, 172, 195, 261. 1. 24 P. Bertrand, M. de Talleyrand, l'Autriche et la question d'Orient en 1805. Revue Historique, XIV. T. 39. Paris, janvier—avril 1889. 63—75. 1. — Legújabban: Kosáry, i. m. 551 — 567. 1. 25 É. Driault, La politique orientale de Napoléon. Sébastiani et Gardane 1806 — 1808. Paris, 1904. 56, 59-60, 68, 207 — 210. 1. 26 Berzeviczy G. élete és müvei. II. 280-282. 1. 27 Driault, i. m. 348 — 352. 1.; Beer, i. m. 225 — 232. 1.; Godechot, i. m. 190—193, 204, 230. 1.; Manfred, i. m. 558-569. 1.
