Századok – 1972

Krónika - A Magyar-Csehszlovák Történész Vegyesbizottság tudományos ülése (Benczédi László) 814/III

KRÓNIKA 823 feudális köznemesi nacionalizmus jellemző vonásait vette bonekés alá. Rámutatott: a XVIII. században uralkodó feudális nemzeti ideológia a magyar köznemes kiváltságos helyzetét tekintette emberi ideáljának, s az „idegeneket majmoló" főurakkal szemben büszkén hangoztatta a magyar provinciális nemesi nacionalizmus jellegzetes gondolatát: „Extra Hungáriám non est vita". E nemesi önelégültségnek a műveletlenség, a tudatlanság volt az éltetője, a vármegye jelentette számára a világot, s partikuláris, helyi érdeke megakadályozta, hogy horizontja széles távlatokig jusson el. A XVIII. századi nemesi nacionalizmus további jellemző vonásaként Arató Endre kifejtette: ha a magyar köznemesség gyűlölte is a német szokásokat és harcolt is a „náj módi" ellen, mégis örömmel vette, hogy a középkori magyar állam egysége nagyjábanegészében helyreállt, s a soknemzetiségű államban — a Habsburgokkal kötött kompromisszum következtében — vezető szereppel rendelkezett. Érthető tehát, hogy előtérbe kerültek a magyar nemességnek az ország területéhez fűződő jogai. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki az ún. hungarus-tudat is, amely már a magyarországi nem magyar nyelvű népeket is a natio hungarica tagjainak ismerte el, s ennyiben nemcsak a Mohács előtti szittya nemesi nemzettől különbözött, de a XVII. századi Habsburg-ellenes felkelések vérségi és nyelvi ismérveket hangoztató nemzettudatától is. Ez volt a közvetlen előzménye az „egy politikai nemzet" eszméjének, amely a reformkortól kezdve az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig alapvető részét alkotta a magyar nemzetfogalom koncepciójának. A XVIII. század közepétől, amikor súlyosabbá vált Magyarország gazdasági ' függése, egyre jobban felerősödött a németellenesség és az idegengyűlölet. Az ország i gazdasági függését lazítani kívánó ellenállás — hangoztatta Arató professzor — szorosan egybefonódott a nemesi privilégiumok megvédésével. Mégis, a túlnyomóan feudális indításit nemesi ellenállásban a polgári fejlődés felé mutató momentumok is mutatkoztak. Ilymódon az 1750-es és 60-as évek ellenállása, a II. József uralkodása idején, majd halála után kibontakozott mozgalommal együtt, fontos átmenetet képezett a modern nemzeti mozgalom, illetve ideológia felé. Fenti tételeit az előadó részben az 1764—65-ös országgyűlés alkalmából írt nemesi pasquillusok, részben egy 1771-ből fennmaradt vizsgakövetelmény alapján részletezte. Ez utóbbi pontosan előszámlálta azokat az országrészeket, amelyek valaha Magyarországhoz tartoztak, jelezte az ország 1771-es kiterjedését, s nem mulasztotta el megjegyezni, hogy Erdély, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Moldva, Bulgária, Ladomória, Szerbia és Bosznia címerei „most is a magyarországi királynak koronázásakor a király előtt vitetnek és a magyar korona fenntartja mindenkor a jussát ezen országokra". Ez is mutatja, hogy a középkori Magyarország területi nagysága a nemesi-nemzeti dicsőség egyik számottevő táplálója volt. Arató Endre ezután a feudális nacionalizmus mellett, illetve azzal szemben is továbbélő népi nemzet-haza fogalom korabeli jelentkezéséről beszélt. Ennek keretében a „Jaj régi szép magyar nép" kezdetű ún. Rákóczi-nótát elemezte, amelyben a nép már nem a nemességet, azaz a populus Werbőczyanust, hanem a szenvedő jobbágyságot jelentette. Az ének az egész nép nevében kesergett, vádolt és kért, nagy erővel mutatva be az ország súlyos helyzetét a német politikai és gazdasági elnyomás alatt. Előadása további részében Arató Endre a II. József idején kibontakozott nemesi ellenállás eszmevilágával foglalkozott. Rámutatott arra, hogy a Habsburg-uralkodó felvilágosult abszolutizmusával szemben még erőteljesebben érvényesült a szittyamagyarkodó frazeológia, de egyre inkább megfigyelhetők az ellenállás polgári mozzanatai is. Ez utóbbiak sorában elsősorban a nemzeti nyelv használatának kívánságát emelte ki. A türelmesebb nézetekkel szemben a nyelvi türelmetlenség jelentkezését két, társadalmilag eltérő csoportnál állapította meg. Az egyik csoport a haladó értelmiség (közöttük