Századok – 1972

Krónika - A Magyar-Csehszlovák Történész Vegyesbizottság tudományos ülése (Benczédi László) 814/III

822 KRÓNIKA rendi mozgalmak kibontakozásától kezdve egyre inkább a nemzeti összetartozás ideológiájában jutott kifejezésre. A Habsburg-ellenes hajdú, erdélyi, majd kuruc tábor nemzeti érvelése és agitációja olyan erőteljes volt, hangoztatta, hogy hatása kisugárzott az ellenpártra is, a Habsburg-barát oldalon és a török ellenes harcok területén is kialakítva az érvelés és meggyőzés nemzeti formáját. Az előadó ezután feltette a kérdést : vajon a nemzeti összetartozásra utaló kategóriák e mennyiségi felszaporodása magával hozta-e az uralkodó nemzeti tudat új tartalmi-minőségi elemekkel való gazdagodását is, vagyis sor került-e a korábbi századokból örökölt rendi nemzettudat szociális, vagy politikai szempontból való továbbfejlődésére ? A kérdésre adott válasz során Benczédi László két, egymással szoros összefüggésben levő jelenségre hívta fel a figyelmet. Az egyik a korabeli nemzeteszme szociális szempontból való tagolatlansága, elvont általánossága, sőt mitizáltsága. A másik mozzanat az, hogy e közkeletű elvont nemzeteszme változatos megnyilvánulásai a legtömegesebben a XVII. századi magyarországi háborúk különböző katonarétegeinél, a hajdúknál, végváriaknál, a kuruc mozgalom „vitézlő rend"-jénél, illetve a hozzájuk írt, vagy általuk kibocsátott felhívásokban, kiáltványokban fordultak elő. Az előadó megállapította: e katonarétegek Habsburg-ellenes politikai radikalizmusa nem párosult valamiféle radikális szociális követeléssel, azaz törekvéseik nem a feudális kiváltságok ós a rendi társadalomszerkezet szótrobbantására, hanem annak némi kitágítására irányultak. A magyar történelem török korszakában ebből következőleg a nemzeti tudat popularizálódásáról, tömegessé válásáról beszélhetünk, anélkül azonban, hogy e nemzettudat korábbi rendi-feudális tartalmai lényeges változáson mentek volna át. Más szóval, a XVII. században uralkodóvá vált elvont, tagolatlan nemzettudat társadalmi szempontból a korábban kialakult rendi nemzettudat nagyobb hatósugarú, külső körét alkotta, amely annak nyílt vagy rejtett szociális tartalmait elsősorban a középrétegek, de részben az alávetett jobbágyság felé is nagy hatásfokkal közvetítette. Azaz a korabeli társadalmi kiválasztódás sajátos körülményei között a hazafias-nemzeti eszme egyben a nemesség rendi gondolkodási és ízlésbeli normáit közvetítette a feudális uralkodó osztályon kívüli, szélesebb társadalmi rétegek felé. A fenti összefüggések konkrét példákkal való megvilágítása és kiegészítése után az előadó a korabeli népi-paraszti haza- és nemzettudat kérdését vetette fel. Annak a nézetének adott kifejezést, hogy a hazafias-nemzeti gondolatkör bizonyos időbeli ós tájankénti differenciáltsággal tört magának utat a jobbágyparasztság tudatvilágában. E mélyülő és előrehaladó folyamat eredményekónt a korábbi homályos és töredezett paraszti nemzeteszme nagyjában a XVIII. század eleji Rákóczi-szabadságharc korára kapcsolódott össze osztályharcos paraszti törekvésekkel és forrott össze bizonyos mértékig már önálló demokratikus és plebejus színezetű nemzeteszmévé. A „vitézlő rend" fent jellemzett, bonyolult közvetítő funkciója tehát mintegy megfordult a török uralom ós a háborús viszonyok megszűntével : míg korábban inkább elnyelte és közömbösítette, úgy ezután inkább kifejlesztette és tudatosította a parasztság szociális törekvéseit, nem utolsósorban a patriotizmus és a nemzeteszme újszerű, népi megfogalmazásával. Mindez — hangoztatta az előadó befejezésül — végül is nem tudta ugyan áttörni a feudális-rendi nemzettudat sok évszázados hegemóniáját, de eszmetörténeti jelentősége mégis kiemelkedő, mert pozitív példája az újkori magyar progresszió számára is eszmei erőforrást jelentett. A következő előadást Arató Endre professzor, a magyar — csehszlovák történész vegyesbizottság magyar tagozatának elnöke tartotta „A magyar »nemzeti« ideológia jellemző vonásai a XVIII. században" címmel. Referátumában mindenekelőtt a magyar