Századok – 1972

Krónika - A Magyar-Csehszlovák Történész Vegyesbizottság tudományos ülése (Benczédi László) 814/III

820 KRÓNIKA állt az uralkodó osztály, a honfoglaló 108 magyar nemzetség. E nemzetségek tagjai, a földbirtokos nemesek alkotják a tulajdonképpeni magyarokat, a feudális magyar „nemzet"-et. Az uralmuk alatt élő földművelő jobbágyság viszont túlnyomó többségében idegen eredetű, amely nem része a feudális magyar ,,nemzet"-nek. Kézainak ez a felfogása alapvetése lett a feudális magyar „nemzeti" öntudatnak, amely évszázadokon át szinte változatlan formában maradt fenn Magyarországon. Perónyi professzor végül azt a kérdést vizsgálta, hogy vajon az írott forrásokból kianalizált tudatelemek mennyire voltak meg a magyarság egészében. Szűkszavú forrásaink alapján arra következtethetünk, mondotta, hogy a Kézainál először kifejtett közös származási tudat jóval később terjedt el a nép körében. Az biztos, hogy a magyar nyelven beszélő jobbágyság nem tartotta magát bűnözők utódának. A feudalizmus korában egységes, azonos tartalmú nemzeti öntudatról tehát nem lehet beszélni. A korai középkorban, amikor rendkívül kevés forrás áll rendelkezésünkre, szinte lehetetlen a kétféle nemzeti öntudat közös, valamint eltérő vonásait kielemezni; később azonban, a források szaporodásával ezek a vizsgálatok már kellő tudományos megalapozottsággal elvégezhetők — fejezte be előadását Perónyi József. A tudományos ülésszak második napjának első előadását Peter Rathos, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének osztályvezetője tartotta; referátumának címe: „A szlovák nemzetiség fejlődése a XVI. század végéig". Bevezetőben a kórdós historiográfiai vonatkozásával foglalkozott. Megállapította: a Csehszlovák Köztársaság megalakulásáig a magyar polgári történetírásban nem akadt olyan tudós, aki a szlovák etnikumot magyarok előtti, nagymorva eredetű szláv szubsztrátumnak ismerte volna el. A szlovákoknak a nagymorva slovienekkel való kontinuitását elsőként Mályusz Elemér feltételezte, majd utána Hóman Bálint, de „Magyarország története a XVI. századig" c. összefoglalásában a szlovák etnikum későbbi fejlődése már kiesett Hóman látóköréből. Egyébként — fejtette ki véleményét az előadó — a kontinuitás és a szlovák nemzetiség további fejlődése tekintetében még ma is bizonyos tanácstalanságot lehet tapasztalni a magyar történeti művekben. Többek között ez is indokolja a szlovák nemzetiség eredetének és fejlődésének megvilágítását. A történeti fejlődés felvázolását az előadó a nagymorva birodalom IX. századi kiterjedésének vizsgálatával kezdte. Ebben a vonatkozásban részben Wulfstan angol kereskedő feljegyzéseiből és Konstantinos Porphyrogennetos munkájából, részben abból a történeti tényből indult ki, hogy Svätopluk a bolgároktól megszerezte a Tisza-mente alsó részét is. Ezek nyilvánvalóan ellentmondanak Anonymus krónikájának, amelyről az előadó megállapította: a IX — X. századi viszonyok vizsgálatánál a szlovák történészek nem tekintik megbízható forrásnak, hanem olyan prózai eposznak, amely a XII. századi viszonyokat vetítette vissza. A továbbiakban az előadó rámutatott: az együttólő szlovák és magyar etnikum közötti kölcsönös megkülönböztetés már a XI. századtól fogva természetes és állandó jelenséggé vált. így a szlovákok tudatában két Magyarország létezett: egy kisebb, etnikai értelemben vett és egy nagyobb, állami értelemben vett Magyarország, mely utóbbinak a keretébe ők maguk is beletartoztak. Ez a kettős értelmezés századokon át — egészen a polgári átalakulás időszakáig — végigkísérte a két etnikum együttélését. P. Ratkoä ezután az úgynevezett hungarizáció gyakorlatáról beszélt, amely a két etnikum viszonylatában a magyarság uralkodó nemzetiségi mivoltából következett. Ennek két formája volt: egyik a személy- és helynevek magyar nyelvhez való fonetikus alkalmazása, másik e nevek magyar (vagy latin) fordítása. A hungarizált nevek azután, mondotta, a királyi kancellária gyakorlatában hivatalos formákká váltak. Az elnevezések hungarizációját az előadó egy sor — elsősorban liptói eredetű — példával illusztrálta.