Századok – 1972

Történeti irodalom - Két új munka Garibaldi magyar és nemzetközi hírének ismeretéhez (Ism. Koltay-Kastner Jenő) 723/III

724 TÖRTÉNETI IRODALOM Előző tanulmányai is főleg a 60-as évek egy-egy Garibaldi-centenáriumához fűződtek, most vállalkozásának időszerűségére vonatkozóan említi, hogy „az olasz Risorgimento lezárulásának századik évfordulóján joggal emlékezünk azokra a magyarokra, akik cselekedeteikkel, fegyverrel kezükben vállalták a küzdelmet Garibaldi oldalán . . . nem tértek ki a történelmi vihar elől, hanem ellenkezőleg maguk is szítói ós élesztői voltak annak a tűznek, mely jelentékeny mértékben hozzájárult a maradiság, a középkori hagyatékok minél alaposabb eltisztításához". Az így felfogott „garibaldisták" útja különböző mértékben azonosult az olasz szabadsághős vakmerő vállalkozásaival. Lukács figyelemmel van mindegyikük származására, ifjúkori nevelődésére, magyar szabadságharcunkban vezetői, tiszti, altiszti vagy közlegónyi szerepkörben szerzett tapasztalataikra. Az emigráció vezérkarának — Kossuth, Teleki László, Klapka, Pulszky, Türr — európai politikával egyeztető működése csak hátterét képezi előadásának, az utóbbi esetében talán némileg vitathatóan is. Tagadhatatlan, hogy Türr tette meg az első lépést a Garibaldi felé vezető úton, de az is, hogy ezt a hivatalos piemonti politika mutatta meg neki, amely kettős érdekeltségével a légióban szolgáló garibaldisták sorsára oly keserűen kedvezőtlen hatást gyakorolt. Épp e tézise érdekében helyesnek tartottuk volna, ha Lukács nem felejti el megemlíteni, hogy Türr és Teleki nem saját jószántukból mentek 1859-ben Garibaldinak Tirolban, a királyi sereggel együtt küzdő, „Cacciatori delle Alpi" szabadcsapatához, hanem Cavour levele küldte őket hozzá, hogy ott a fogságba eső osztrák katonák közül válasszák ki a magyarokat, és egy belőlük alakítandó légió híre útján lazítsák, vagy bomlasszák fel az ellenséges hadsereg fegyelmét. Ez, és egy újabb magyar forradalommal való fenyegetés maradt a piemonti kormánypolitikának főtörekvése Villafranca és a szicíliai expedíció után is. Türr 1859-ben a Cacciatori delle Alpi-паХ megismerkedik az egykori amerikai partizánhős Róma 1849-i védelmében vele működött alvezéreivel — Cosenz-cel, Bixioval, Giacomo Medici vei —. Tíz évvel korábban maga azért szökött át az osztrák seregből Piemontba, hogy ott társaival egy kis magyar légiót alakítson, így most baráti körben találta magát. Garibaldi viszont a sajátjához oly sokban hasonló vakmerő természetet fedezett fel benne, mely azon nyomban, a trepontii ütközetben, a kitűzött célnál tovább sürgető támadás váratlan közbeavatkozásával zavart keltett terveiben, de melynek bátor kezdeményező képességét ezüst vitézségi éremmel jutalmazta. Egyben diplomáciai képessége, mellyel a sebesült királyi kihallgatáshoz jutott, is értékessé tette részére csatlakozását a szicíliai expedícióhoz, amiben nemcsak egymásra következésben, de rangsorban is a második garibaldista lépés, a Tüköryó követte. Úgy gyors elhatározó képességének (marsalai partraszállás, szervezés, hadvezetés, Calatafimi, Palermo, hol a hírnév dicsősége Tükörynek jutott), mint diplomáciai ügyességének (az orbetelloi fegyverszerzés, a Mazzini által Róma ellen szervezett Pianciani-expedíciónak Szicília számára való biztosítása) számtalan esetben elhatározó befolyással volt az expedíció sikerére. Garibaldi kényszerű távollétében azonban, mint főparancsnok-helyettes Cajazzonál újból magához ragadja a kezdeményezést, de a trepontiihoz hasonló balsikerrel. Csak Garibaldi váratlan visszaérkezése köszörüli ki a volturnoi csatával Nápoly kóayszerű feladását a Bourbonok által. A piemonti politika győzelemre segítésével szakad el azután Türr útja a forradalmi garibaldisták útjától. De életének e nem hosszú szakaszában Türr szívvel-lélekkel garibaldista volt, épp úgy, mint Éber Nándor, aki a Times tudósítójaként kapcsolódik be a szicíliai expedícióba, becsülettel áll helyt a XV. divízió parancsnokaként Türr helyettesítésének idején, de akit nem illet dicsőség azért, hogy barátjához hasonlóan nem kovácsolt politikai tőkét magatartásából, mert egész életében az újságíró és tudósító pályát vallotta hivatásának (ld. 58—59. 1.). E tényekre való hangsúlyozottabb emlékeztetés talán kevésbé merevvé tehette volna Lukács ítéletét a tábornok garibaldista szereplésére és későbbi viselkedésére vonatkozólag.