Századok – 1972
Történeti irodalom - B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Ism. Vida Mária) 450/II
451 TÖRTÉN"ETI IRODALOM kutatás stílusok és művészeti korok, ezen belül egy-egy műemlék tisztázásakor a történeti források felhasználása útján a valóságos, létező művészeti anyag közvetlen érzékelésén túl, bizonyos betekintést nyújt magának a folyamatnak az alakulásába is. A művészeti kutatás területén a levéltári anyag felhasználása, alkalmazása semmiképpen sem helyettesítheti a művészettörténeti elemzéseket, ugyanakkor viszont az adott korszakra vonatkozóan biztosabb ós átfogóbb megállapításokhoz vezethet. A szerző — e módszer felhasználásával — közel két évtized kutatási eredményeit elemzi és összegezi. Elsősorban az építészeti tevékenység nagyméretű és sokszínű értékelését adja, majd ezzel szoros összefüggésben érinti a festészet, a szobrászat és az iparművészet területeit is. Különösen az építészet felvázolásához nyílik tág lehetősége a történeti forrásanyag felhasználásával. A források jelentős hányadát mindkét század viszonylatában az urbáriumok, konskripeiók és inventáriumok teszik ki. Főként a XVIII. századra vonatkozóan gazdag levéltári anyag — építési iratok, szerződések, számlák, költség-és anyagjegyzékek — birtokában tisztáz számos építésztörténeti kérdést, de a XVII. századból is akad — főként gazdasági vonatkozású — számos leltár és konskripció. Erdély művészetének leggazdagabb korszaka a XVII. század második fele és a XVIII. század eleje; a szerző kiemelkedő figyelmet szentel e korszak emlékanyagának, hiszen itt összetalálkozik egy korszakon belül a reneszánsz és a barokk. Ismeretes ugyanis, hogy Erdélyben a reneszánsz utóvirágzása még a barokk térhódítása idején is tart. A stílus széles körben való elterjedése azt eredményezi, hogy eredeti itáliai jellegéből sokat veszít, és mindinkább a helyi követelményeknek megfelelően alakul. A már említett korszak a két stílus találkozásán túl a reneszánsz elnépiesedésének szempontjából is jelentős, s a levéltári források segítségével bizonyos betekintést nyerhetünk a folyamat alakulásába. Az írásos dokumentumok bizonysága szerint a különböző stílushatások keveredése valószínűleg vidéki környezetben megy végbe, mégpedig a világi építészet területén. Az erdélyi faépítészet mai emlékei: a házak, tornyok, tornácok; továbbá a kalotaszegi és a székelyföldi templombelsők berendezése; a festett bútorok és mennyezetek igazolják ezt a feltevést. A tanulmánykötet szerzője az első terjedelmes részben éppen az udvarházaknak, ezeknek a nemcsak lakóigényeket kielégítő, de egyben a vidék gazdasági életének centrumát jelentő épületeknek kultúr- és művészettörténeti elemzését adja. A kastély és az udvarház fogalmának elkülönítéséről sem feledkezik meg, kastélyépítészetről csak a XVIII. századi barokk kastélyok megjelenésével beszél. Ezen túlmenően a meglevő igen csekély műemlókanyag és az élő népi művészet kiemelkedő alkotásait összevetve megadja a késő-reneszánsz népiessé váló építészetének perspektíváit. Az udvarházak helyrajzi és szerkezeti ismertetése után következik a részletek átfogó elemzése. Rámutat a szerző az erdélyi építészethez szorosan kapcsolódó szobrászatnak és festészetnek, továbbá az iparművészetnek a reneszánsz korától a lakásművészetben mindinkább előtérbe kerülő jelentőségére. Különleges figyelmet szentel annak a fontos kelet-európai műtörténeti kérdésnek, hogy az elemzett korszakban a reneszánsz és a barokk miként hathatott a népi művészetre, és hogy az ismeretlen, de épp a jelen kutatások nyomán megismert népi faragómesterek milyen indíttatást nyertek a magas művészet formakincséből. A reneszánsszal átitatott helyi művészet továbbvirágzása az erdélyi reneszánsz pártázatok kiképzésén keresztül egészen a lakásművészet kialakításáig (belső interieurök) végigkísérhető. A belső interieurök átalakításánál jelentkezik a népi mesterek jelentősége: az ajtó- ós ablakkeretek reneszánsz szellemű átfogalmazása, a festett kazettás mennyezetek megjelenése, a falak stukkóval, freskóval, kárpitokkal és szőnyegekkel való díszítése, számbavéve az intérieur leglényegesebb elemét, a bútorzatot is, hiszen a berendezés adja meg tulajdonképpen a lakószobák valódi jellegét. Külön érdeme a tanulmánynak, hogy önálló fejezetben tisztázza a régóta vitatott ún. székely•
