Századok – 1972

Folyóiratszemle - Mohler; Armin: A történelmi ismeretterjesztésről Franciaországban és Angliában 256/I

KRÓNIKA 267 Eperjessy Géza kandidátus, főiskolai tanár (Országos Pedagógiai Intézet) hozzászólása összekötve az első és a harmadik napi tematikát a korszerű történelmi műveltség kapcsán a maximaiizmussal és az enciklopédizmussal foglalkozott. A tudományos és technikai ismeretek hatványozott mértékű felhalmozódása az oktatás és az ismeretterjesztés elé azon feladatot állította, hogy ki kellett választani — a tanulók teherbíróképességének figyelembevételével — az információáradatból az alapvető ismereteket. A hozzászóló rámutatott arra, hogy eddig nem sikerült megfelelő szintézist teremteni a „hagyományos" és „korszerű" anyag között; s nem sikerült felszámolni azt a túlterhelést sem, amelyről nem egyik vagy másik tantárgy, hanem az iskolai oktatás egésze tehet. A továbbiakban kifejtette, hogy a történelmet „a történetiségre, a konkrét tényanyag szilárd bázisára támaszkodva, s az adott kor gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális jelenségeinek bemutatásával" komplexen kell tanítani, s elutasította azokat a törekvéseket, amelyek a maximalizmus leküzdésének ürügyén a történelmet meg akarják fosztani történeti jellegétől. A történelmi tények és a belőlük levonható törvényszerűségek kölcsönösen feltételezik egymást, elszakíthatatlan egységet alkotnak. Tehát a marxista történelemoktatás tények nélkül nem képzelhető el, ós „az életszerűséget, a kormegelevenítést nem lehet illusztrációként felfogni". Befejezésül azzal a kérdéssel foglalkozva, hogy hol van a határ a történetiség, a korszerű történelemszemlélet és az enciklopédizmus között, arra a konklúzióra jutott, hogy „bizonyára ott, ahol a történetiség öncélúvá válik: valamit csupán azért akarunk megismerni ós megismertetni, mert valamikor megtörtént". Éppen ezen veszély elkerülése érdekében — hangsúlyozta Eperjessy Géza — szükségesnek látszik esetleg minden évtizedben a tananyag ismételt felülvizsgálata. „Fel kell mérni, mit kell megtartani a tradicionálisból és mit kell abból határozottabban, bátrabban elvetni." Kerekes István, a Magyar Rádió szerkesztője hozzászólásában a rádiós ismeretterjesztés módszertani kérdéseivel foglalkozva hangsúlyozta a „rádiószerűség" fontos követelményét, amin az értendő, hogy a rádiós ismeretterjesztő előadásnak egyszersmind rádióműsornak is kell lennie, nem pedig rövidített tanulmánynak. Az előadónak természetes légkört kell kialakítania, szoros kapcsolatban kell lennie hallgatóságával. A színesség, érdekesség, fordulatosság alapvető követelmény a tudományos ismeretterjesztő műsorban, amelynek száma a világ valamennyi rádiójában növekvőben van. A továbbiakban a felszólaló elemezte a rádió szerepét az új tömegkommunikációs eszköz — a televízió — megjelenése utáni időszakban; szólt a „rétegműsorok"-ról, majd kiemelte az ismeretterjesztő műsorok közül a sikeres kerekasztal beszélgetéseket, melyeket ,,olyan rádiós tapasztalattal rendelkező »tudósriporterek« vezetnek, mint Benda Kálmán, Ránki György és Hanák Péter". Ránki György, a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese felszólalásában abból indult ki, hogy a történelem erősen kapcsolódik az élethez, mégis korszakunkban egy érdekes ellentmondás jött létre. Megnövekedett a történetíróval szembeni társadalmi igény, ugyanakkor a történetírás — hasonlóan a többi tudományhoz — nagyfokúan specializálódott. „Olyan korszakhoz értünk, amikor a történetírás célját és módszereit újból át kell gondolni ..." Ennek az átgondolásnak egyik problémája természetesen minden réginek a kritikai felülvizsgálata, — ami nem jelenti egyben annak elvetését is. A másik feladata szembenézni azzal a kérdéssel — vetette fel Ránki György —, vajon csökken-e a történészek szerepe. A modern társadalomtudományok fellendülése következtében a történettudomány kétségtelenül elvesztette monopolhelyzetét, átalakult a feladata. Ezt a csökkentebb helyzetet azonban hosszú távon a hozzászóló nem tartotta veszélyesnek, mivel a történész így is lényeges segítséget nyújthat a társadalomnak saját múltja megismerésében. Mihelyt a történettudomány megtalálja a megfelelő helyét a társadalomtudományok rendszerében, „akkor a történetírás képes lesz felülvizsgálni