Századok – 1972

Folyóiratszemle - Clinton; Alan: Munkástanácsok az első világháború idején 248/I

FOLYÓIRATSZEMLE 249 gyakran elmérgesítette a kapcsolatokat, amelyekhez új problémaként jelentkezett a „belga menekültek" ügye, akiknek elhelyezéséről is gondoskodni kellett. A tanácsok életében zavart keltett az is, amikor a munkásküldöttek szembekerültek ,,az előkelő hölgyek" jótékonysági törekvéseivel, ahogyan erről Liverpoolból érkeztek jelentések. A kiábrándulás következménye volt, hogy a munkástanácsok többsége nem támogatta a kormány katonai összeírást célul tűző kampányát. Clinton bőségesen idézi az erre vonatkozó levéltári aktákat. Coventry munkástanácsa 1915. június 17-én például olyan határozatot hozott, amely az összeírás rendszerét összeegyeztethetetlennek minősítette a brit demokratikus tradíciókkal. Ugyanekkor Newcastle tanácsa augusztusban viszont határozatában azt jelezte, hogy az angol nép érdekében csak a földek ós vagyonok összeírása lenne üdvös. Némi változást e helyzetben az hozott, amikor W. A. Appleton, a szakszervezeti Főtanács titkára ellentétes szellemben szólalt meg, s azt kívánta, hogy a munkástanácsok és szakszervezetek is támogassák a kormány katonai erőfeszítéseit. A Főtanács újabb erőteljes fellépése nyomán néhány munkástanács változtatott vonalvezetésén, de például olyan nagyvárosokban, mint Bristol és Sheffield a tanács egészében elítélte a kormánypolitikát, s Londonban is befolyásos volt az ellenzék. Clinton cikkében érzékelteti, hogy ezek az ellentétek mennyire széleskörűek voltak — földrajzi értelemben is. Majd megemlékezik arról, hogy a munkástanácsok napirendjén alighanem a legtöbb vita az áremelkedésekhez fűződött. A háború kezdetén a gyorsan emelkedő élelmiszerárak váltottak ki nyugtalanságot, később pedig az általános infláció. Minderre a munkástanácsok kezdettől élénken reagáltak, s például a bradfordi munkástanács már 1914. augusztus 7-i határozatában a tőkéseket tette felelőssé a kialakult helyzetért. Clinton G. D. H. Cole egykori megfigyeléseit idézve hangsúlyozza, hogy az 1915-ös esztendő mozgalmi megélénkülése összefüggött ezekkel az ár - bér viszonyokkal. Mihelyst valamelyes rendezésre sor került, rövidesen újra felszöktek az árak — mint 1916 elején —, s ezzel a szociális ellentétek is újra felszínre kerültek. Olyannyira, hogy egyes munkástanácsok a kormánynál interveniáltak és sürgették az azonnali intézkedéseket, míg mások általános sztrájkkal fenyegettek. A kormány reformokat foganatosított, szélesebb jogkörrel ruházta fel a helyi szerveket, mindez azonban nem hozott megoldást még 1917-ben sem. Ezt a helyzetet tükrözték azután az 1917 májusi tömegsztrájkok. A kormány az 1917-es esztendő folyamán úgy próbálta leszerelni az elégedetlenséget, hogy növelte a munkások részvételi arányát a különféle bizottságokban, s ezekbe olyan népszerű és radikális munkás vezetőket igyekezett bevonni, mint Robert Smillie. A radikalizálódó munkások hangulatát azonban ezek az engedmények nem nyugtatták meg. Clinton erre vonatkozóan idézi a lancashire-i és cheshire-i munkástanácsok 1917. szeptember 29-i határozatát, amely leszögezi: a probléma nem a százalékos képviseleti arányban rejlik, hanem abban, hogy kik képviselik a munkásságot. Hozzáfűzték, a munkások nem ismerik el képviselőiknek azokat, akiket a helyi, városi hatóságok egyszerűen „felülről" kiemelnek, kijelölnek. Néhol a radikálisabb munkáscsoportosulások már azt követelték, hogy a tanácsokból szorítsák ki a tőkések képviselőit. Ez különösen érzékelhetővé vált a profitellenőrzés esetében, vagy amikor a helyi tanácsok a kereskedők háborús profitját kívánták ellenőrizni, illetőleg a kihágásokat büntetni. A háború egész folyamatát tekintve, a munkástanácsok befolyása általában megnőtt. Ezt tanúsítják a rendelkezések, határozatok, megemlékezések. Ez a folyamat természetesen nem egyszerűen automatikusan érvényesült. Clinton e vonatkozásban Tom Queich, az egyik ismert radikális publicista, munkásszervező 1915-ben a TUC orgánumának hasábjain leírt szavait idézi, aki hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a radikális szakszervezeti csoportok kihasználják azokat a lehetőségeket, amelyek a munkástanácsok keletkezése révén nyíltak előttük.