Századok – 1972

Történeti irodalom - Der österreichisch-ungarische Ausgleich 1867 (Ism. Szász Zoltán) 1423/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1425. rendszerére gyakorolt hatását főleg abban látja, hogy bár bevezették a rendszeres parlamentáris életet, éppen a kiegyezés fenntartása érdekében a korona jogait nem lehetett számottevően korlátozni, s így a felemás állapot az egész korszakon át fennmaradt. Hanák Péter (Budapest) a kiegyezést mint a polgári átalakulás részét elemezte, abból kiindulva, hogy a polgári forradalom számára több út lehetősége állt fenn 1848 körül, a forradalmak leverésével azonban a jobbik variáns elvetélődött. A kiegyezés, mely a birodalom 1848 utáni gazdasági társadalmi fejlődéséből és a nemzetközi politikai élet alakulásából adódó vektorok eredője volt, meggyorsította, s még a kifejezetten elmaradott területeken is előmozdította a kapitalista fejlődést. A kiegyezés rendszere az adott társadalmi viszonyokat megmerevítette, a demokratikus továbbfejlődést megakadályozta, de a gazdasági fejlődés megteremtette átalakításának, illetve megszüntetésének társadalmi-gazdasági feltóteleit is. George Maeesich (Florida) az amerikai közgazdaságtan szempontjait alkalmazva a Monarchiára — egyébként nem túlzottan megbízható, másodlagos irodalom alapján — arra a következtetésre jut, hogy nem volt sem igazi szabadkereskedelem, sem korszerű közlekedés, sem pedig számottevő gazdasági specializálódás és integrálódás. Bánki György (Budapest) elsősorban a kiegyezés utáni Magyarország gyors gazdasági fejlődését elemezte. A növekedés különböző előfeltételeit és szakaszait áttekintve kimutatta, hogy a külföldi tőke milyen szerepet játszott a gazdaság modernizálásában és a belső felhalmozás meggyorsításában. Magyarország rendkívül gyors fejlődése azonban (az évi növekedési átlag kb. 15%-kal nagyobb a nyugat-európainál) nem tudta megszüntetni az ország elmaradottságát, ennek oka viszont nem az Ausztriával fennálló gazdasági közösségben, hanem inkább a magyar gazdaságra ránehezedő merev társadalmi struktúrában, a feudális maradványokban gyökerezik. Egyik felszólalásában ehhez még hozzáfűzte azt is, hogy a gyorsütemű gazdasági fejlődés nem jelente; te egyben a társadalom pozitív irányú gyors átalakulását; a gazdasági és társadalmi fejlődés között szakadás figyelhető meg. A negyedik részben a dualizmus és u nemzetiségek kérdésével foglalkozó, mintegy ötszáz oldalt kitevő szövegeket találjuk. Erwin Melichar (Bécs) a lajtántúli nemzetiségek helyzetét elemezte a birodalmi bíróság döntései alapján. Július Mésáros (Pozsony) a Monarchia nemzeteinek számszerű gyarapodását és iskolahálózatuk alakulását vizsgálja 1858 és 1900 között. Megállapítja, hogy miközben Magyarországon az iskolai magyarosítás előrehaladt, a Lajtán túl az egyes nemzetiségek iskolahálózata jelentősen erősödött, az iskolaügy demokratizálódott. Jan Havránek (Prága) a cseh arisztokrácia és a polgárság állásfoglalását ismerteti a kiegyezés időszakából, Valentin TJrjus (Prága) a cseh történeti államjog 1860-as évekbeli funkcióját tárgyalja, Joseph F. Zaeek (New York) a dualista kompromisszumtól tartó F. Palacky nézeteinek alakulását mutatja be. Jozef Buszkó (Krakkó) a lengyel politikai vezetőréteg kiegyezéssel szembeni állásfoglalását foglalta össze, Vasilij Mélik (Ljubljana) a szlovén területek egyesítésére irányúló 1867 utáni törekvéseket elemezte. Helmuth Stradal (Bécs) a Monarchiában élő olaszok helyzetét és az olasz állam vonzóerejét ismertette. Katus László (Budapest) a kiegyezóskori magyar uralkodó osztályok nemzetiségi politikáját vizsgálta, ismertette a demokratikus variánsokat (Teleki és Szemere), a liberális-nemesi (Mocsáry) ós a liberális-polgári (Eötvös) koncepciót ős ennek kialakulását. Főleg ez utóbbi nyomta rá bélyegét az 1868-as szabályozásra, mely azonban a magyar uralkodó osztály egyet nem értése miatt nem ment át a gyakorlatba. Peter Sugar (Washington) a román és szlovák nemzetiségi politikusok 1867 utáni magatartását, a dualizmust tagadó passzivista irányzatok felülkerekedését, s részben a horvátok magatartását vizsgálta. Eudovít Holotík (Pozsony) a kiegyezést megelőző évek szlovák politikáját, L'udovit Haraksim (Pozsony) pedig a ruszin értelmiség politikai áramlatainak alakulását elemezte. Vasilije Krestic (Belgrád) terjedelmes tanulmányában az 1868-as horvát—magyar kiegyezés előkészítését, a horvát politikusok