Századok – 1972

Történeti irodalom - Dell; Edmund lásd Hill; Christopher - Dóka Klára: A pesti céhrendszer válságának kibontakozása az 1840-es években (Ism. Spira György) 1411/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1413. aranyművesed, hanem az (emezektől teljesen független) aranyozod céhe volt,* s holott a valóságban 1848 folyamán tanácsi engedély alapján még egy másik új céh is alakult Pesten a korábban a bécsi kardcsináló céh kötelékébe tartozott helybeli kardcsinálókból. Vagy amikor ugyanő azt írja, hogy a húsárszabás 1848 tavaszán kimondott megszüntetése a húsárak növekedésére vezetett (91. 1.), holott a valóságban az árszabás megszüntetése — éppen megfordítva — a húsárak csökkenését vonta maga után és a húsárak növekedése csupán 1849-ben indult meg, ekkor viszont már egészen más okokból. Az 1848 — 49-i forrásanyag kiaknázásának fogyatékos volta azonban nem pusztán a forradalom időszakával foglalkozó szövegrészeken érződik, hanem az előző éveknek szentelt passzusokon is, hiszen az 1848 előtti forrásanyag, ha gazdagabb is a későbbinél, teljesen hézagtalannak szintén nem mondható, s elsősorban éppen az 1848 — 49-i forrásanyagban sűrűn fel-felbukkanó visszatekintőleges adatokkal volt volna hasznosan kiegészíthető. Kiváltképpen vonatkozik ez az észrevétel a céhlegények helyzetét vázoló fejezetre, amely bizony nagyon csonka. Azt például, hogy egy-egy pesti céhhez hány legény tartozott, Dóka Klára 1848 előtti adatok alapján mindössze négy céh esetében tudja meghatározni, s még kevésbé tudja megmondani, hogy összesen hány céhlegény élt ez idő tájt Pesten. Аз 1848-i (részben már nyomtatásban is közzétett) iratokból viszont megállapítható még további kilenc, egy 1849 májusában készült kimutatásból pedig újabb hat pesti céh legényeinek száma, s 1848 tavaszáról van (igaz, csak becslésen, •de a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány megbízható becslésén alapuló) adatunk a pesti céhlegények összességének számáról is. És hasonló kifogások emelhetőek ennek a fejezetnek a legények életviszonyait taglaló részei ellen is; olyan kérdésekre például, hogy a mesterek hogyan érintkeztek legényeikkel vagy hogy milyen élelmezésben részesítették őket, Dóka Klára egyáltalán ki sem tér, holott 1848-ban, amikor a legények harcba szálltak életviszonyaik megváltoztatásáért, a harc során született s ma is rendelkezésünkre álló felfolyamodásokban mind ők, mind mestereik bőséges felvilágosításokat adtak a korábbi állapotokról. Megjegyzendő azonban, hogy a tanulmány forrásbázisát nem pusztán az 1848 — 49-i levéltári anyag alaposabb feldolgozásával volt volna érdemes kibővíteni. Sajnálatos például, hogy a szerző, a zsidó iparosokról írván, felhasználatlanul hagyta azokat az igen pontos adatokat, amelyeket Pollák Henrik hozott nyilvánosságra a pesti zsidók 1846—47-i foglalkozás szerinti megoszlásáról (Adatok a magyar izraeliták statistikájá•hoz. Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre. Pest. 1848); ezek hiján ugyanis a zsidó mesteremberek versenye a valóságosnál jóval kisebbnek mutatkozik, s az olvasó nem kap kellő magyarázatot arra, miért támadtak oly nagy ellentétek a céhek zöme és a zsidó kézművesek között. De nem tekinthető teljesértékűnek az a kép sem, amelyet a céhbeli mesterek vagyoni körülményeivel foglalkozó fejezet fest a mesterek ingatlanellátottságáról Ez a fejezet ugyanis teljes egészében a ránk maradt hagyatéki leltárak közléseire épül. Márpedig a hagyatéki leltárak rendkívül értékes források ugyan, olyan messzemenő következtetések levonását azonban már csak számuk csekélysége miatt sem engedik meg, amilyenekre Dóka Klára ragadtatja magát, mikor pusztán a bennük rögzített adatok alapján azt állapítja meg, hogy a céhbeli mesterek kezén volt házingatlanok értéke 1000 és 22 860 váltóforint között mozgott. Hiszen így az olvasó a valóságosnál sokkal kisebbnek fogja gondolni a leggazdagabb és a legszegényebb céhbeli mesterek vagyoni viszonyai közti távolságot is, mint erről könnyen meggyőződhetünk, ha példának okáért egy futó pillantást vetünk arra a táblázatra, amelyet Pásztor Mihály fektetett fel a lipótvárosi ingatlanok 1840-ben megállapított becsáráról (A százötven * Amint a valóságban a szerző által a 299. lapon emlegetett sárgarézművesek sem rézművesek, hanem rézöntők voltak.