Századok – 1972

Történeti irodalom - Káldi-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások (Ism. Kőhegyi Mihály) 1409/VI

1410 TÖRTÉNETI IRODALOM •ez a szervezet már annyira meglazult, hogy gyakran nem volt képes feladatát ellátni. Így kezdetben néha tízévenként is készült összeírás, míg az 1600-as években még 30 év alatt sem tudtak összeírást készíteni. Az összeírás vezetője a „biztos " volt, aki rendszerint a magasabb rangú, megbízhatóbbnak tartott tisztségviselők közül került ki. A manuális munkák elvégzésére írnokot jelöltek ki a biztosok mellé. Legtöbbjének már komoly gyakorlata volt a betűvetésben és a defterek megszerkesztésében. Az összeíró helységről helységre haladt és első feladata az egyes települések lakosságának névszerinti feljegyzése volt. A lakosok természetesen igyekeztek megszökni, de a szpáhik kötelesek voltak az utakat, átkelőhelyeket, kikötőket, hidakat őrizni. A törvény szerint a rája nagyobb fiait is köteles volt megmutatni, kisebb gyermekeit azonban nem kellett nyilvántartásba venni. A lakosok egyetemlegesen voltak felelősek a szolgáltatásokért, ami azt jelentette, hogy ha közülük bárki eltűnt, megszökött vagy meghalt, a szolgáltatás terhét a közösségnek ugyanúgy tovább kellett viselnie, mint ahogyan azt az összeíráskor rögzítették. A rája munkáskeze volt tehát az érték, s ezért eltűnésekor úgy keresték, mint a pénztárkönyvben mutatkozó hiányt. A falu lakosainak névsorba vétele után a dzsizje-adót fizetők számát írták fel. A korabeli utasítások ennek nagyságát eléggé részletesen szabályozták. Ebből kitűnik, hogy a törökök meghagyták a korábbi szokást, sőt kifejezetten alkalmazkodtak a magyar országgyűlés által 1547-ben hozott 10. törvénycikkhez, mely a megszavazott hadi segedelemről (subsidium) akként intézkedett, hogy azok fizessenek, akiknek 6 forintot érő dolgaik és javaik vannak. A 6 magyar forint 300 akcsénak felelt meg, s ezért ennyit szedtek a törökök is. Az összeíróknak kötelessége volt — röviden szólva — számba venni mindent, aminek megadóztatása révén a kincstár bevétele gyarapodhatott. Az összeírás befejezésekor az utasításnak megfelelően felvett adatokat egybe kellett szerkeszteni és egy defterbe letisztázni. A gondosan letisztázott példányt pedig egy lepecsételt zsákocskában el kellett Isztambulba küldeni, ahol azt felülvizsgálták és jóváhagyták. A szandzsák-összeírásokban nyilvántartásba vett jövedelmeket kétféle módon szedték be, mégpedig vagy közvetlenül a kincstár megbízottjai, vagy azok a polgári és katonai tisztségviselők, akik készpénzfizetés helyett természetben kaptak valamilyen kincstári jövedelmet. A bevételek igazgatása, nyilvántartása bonyolult feladat volt, elszámolása és ellenőrzése több ágú hivatali szervezetet igényelt. A beszedésről és kifizetésről külön pénztári naplót vezettek. Az adóbeszedést arra bízták, aki a szóbanforgó jövedelmekből a legnagyobb összeg beszedésére vállalt kötelezettséget. Ebben a vállalkozási rendszerben a vállalkozók helyzete lényegében inkább hasonlított egy adóbérlő, mint egy állami hivatalnok viszonyához. Az adóbeszedőnek elsőrendű érdeke volt a minél nagyobb összeg kipréselése; általánosságban elmondható, hogy zsarnokságuk ós erőszakoskodásuk tette tönkre az országot. A különféle források gazdaságtörténeti és népességstatisztikai értékének elemzése után arra a következtetésre jut a szerző, hogy a XVII. században a lakosság száma folyamatosan és katasztrofálisan csökken. Káldy-Nagy Gyula könyve elsősorban hivataltörténet, s mint ilyen nemzetközi érdeklődésre tarthat számot. Komoly értékének hangsúlyozása mellett azonban önkéntelenül felmerült bennünk a kérdés: vajon a könyvben felsorakoztatott forrásanyag ismerete nem teszi-e kötelességévé az elérhető török kori összeírások fordításban való közzétételét? Egy ilyen (esetleg több kötetes) mű alighanem a legtöbbet forgatott és idézett történeti munkák egyike lenne. KŐHEGYI MIHÁLY