Századok – 1972

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1225/IV–V

1256 KRÓNIKA nek igazát olvasta ki, s a tanácsokban vélte felfedezni a tömegek forradalmasodásának irányító magját, a tanácsoktól várta, hogy elszigetelhetik a párt- és szakszervezeti vezetőséget, bürokráciát. Ilyen értelemben adott ki 1917 októberében röplapot, s tartották meg a novemberi bizalmas értekezletet, ami után decemberben megalakultak a munkástanácsok. E mozgalmat támogató munkások igen sokat reméltek az 1918 januári általános sztrájktól. Ettől várták, hogy a kormányt megbuktathatják, s a munkásoknak döntő szavuk lehet a béke megkötésénél. Vázolta a tömegsztrájk bukását, a kormány retorziós lépéseit, s végül jelezte, hogy a Szabó Ervin körül tömörülő szindikalista munkásvezetők zöme 1918 őszén, szabadulásuk után tevékenyen részt vett a későbbi forradalmi harcokban, jó részük a kommunista párt tagja lett. Erényi Tibor felszólalásában a Magyar Tanácsköztársaság, illetve az 1919-es magyarországi tanácsmozgalom kérdéseivel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy az utóbbit az orosz és a német példa inspirálta, majd vázolta azokat a jellemvonásokat, amelyek az 1919-es magyarországi tanácsmozgalom sajátosságaiként foghatók fel. így rávilágított a munkásosztály hagyományos szervezeteivel (szociáldemokrata párt, szakszervezet) való relative szoros kapcsolatokra, de az ezekkel szemben megmutatkozó, a tanácsokon belüli differenciálódásra vezető lázadásra is. Utalt a munkásmozgalomba újonnan bekerült értelmiségi erők, valamint a paraszti (főleg agrárproletár) tömegek nagy szerepére. Ezután rátért a munkáspárt és a tanácsok funkcióinak értékelésére; rámutatva, hogy a forradalmi hullám megnövelte az egész osztály forradalmiságába vetett reményeket, és ezzel csökkentette az avantgarde szükségességének felismerését. Befejezésül a tanácsoknak a szocialista átalakulásban betöltött nagy szerepével, majd pedig belső életével foglalkozott. Kiemelte a szocialista demokratizmus különböző — az 1919-es magyar tanácsmozgalmat bizonyos értelemben a Párizsi Kommünhöz kapcsoló — megnyilvánulási formáit. Befejezésül figyelmeztetett arra, hogy a vizsgált jelenségek — az ismert történelmi körülmények folytán — embrionális jellegűek. A kérdést történelmi perspektívában hasznos és indokolt kutatni. A vita végén ismét a referálok kaptak szót. A nyugat-nómet referálok nevében Rürup leszögezte, hogy szerinte nemcsak 1919-ben, hanem még 1920-ban is voltak forradalmi lehetőségek. Ami az októberi forradalmat illeti, ennek hatását nem lehet lebecsülni — de ez, úgy vélte, nemcsak balratolódást váltott ki. Újra hangsúlyozta, hogy 1918 telén a tanácsok ténylegesen átvehették volna a hatalmat. Szocialista forradalom megvalósítására ugyan nem nyílt lehetőség, de mélyreható átalakulásra igen. Ruge aláhúzta azokat a pontokat, amelyekben egyetérthetnek; ilyen a vezetők felelőssége, a forradalmi lehetőségek elismerése s az októberi forradalom nagy hatása. Mindehhez azonban hozzátette, hogy a spartakisták 1918 telén már reális forradalmi programot kínáltak. Majd egyes német történészekkel, többek között E. Matthias-szal vitázva megállapította, 1918 — 1919-ben sem a burzsoázia ellenforradalmi fellépése, sem a tömegforradalom lehetősége nem volt „papírtigris". II. A konferencia második vitatémája — a munkásmozgalom 1848 forradalmi Európájában — sokkal mérsékeltebb érdeklődést keltett, mint az első, s ezt elsősorban nyilván az magyarázza, hogy a munkásmozgalomtörténet kutatói között világszerte nagyon kevesen vannak, a konferencián pedig még kisebb számarányban voltak jelen olyanok, akik a munkásmozgalom kialakulásával ós a munkásmozgalom fejlődésének kezdeteivel foglalkoznak. Az érdeklődés csekélysége megmutatkozott már a vitaalapul benyújtott írásos előterjesztések számának elégtelenségében: a vitaindító referátum és a hozzá csatlakozó