Századok – 1972

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1225/IV–V

KRÓNIKA 1251 zimmerwaldi mozgalomba, ahol a zimmerwaldi baloldaliakkal rokonszenveztek. A helyzet lényegileg nem változott Romániának 1916 augusztusi hadbalépése után sem. Érdekes, hogy Fuehs aláhúzta, a román szocialisták az 1917 szeptemberi III. zimmerwaldi konferencián is pozitív szerepet játszottak. Fuchs hangsúlyozta, hogy Románia megszállása új helyzetet teremtett, a nemzeti felszabadító mozgalom érthetővé vált, de emellett tovább megmutatkozott egy antimilitarista szocialista irányzat is. Az 1917 februári forradalom igen nagy visszhangot váltott ki az országban, részben az ott állomásozó orosz katonák körében. Román katonák az orosz forradalmi mozgalmakban vettek részt, az orosz forradalmasodó katonák pedig Racovskit és Bujort szabadították ki a május 1-i nagy tüntetések nyomán. Fuchs végül hosszan idézte azokat a forrásokat ós tüneteket, amelyek a mélyreható forradalmasodást bizonyították Romániában 1917-ben, majd az 1918 januári sztrájk erdélyi vonatkozásairól, végül a munkástanácsok keletkezéséről szólt. Juhani Paasavirta (Turku) nagyobb összefoglalót készített a finn munkásmozgalom fejlődéséről, amelyben az 1870-es évektől tekintette át a fő korszakokat, problémákat, egészen az 1918. évi polgárháborúig. Ebben kitért a gazdasági, politikai erővonalak tisztázására, felelevenítette, hogy 1905 után milyen nagy ütőerőt képviselt a szocialista mozgalom Finnországban, amit az 1907. évi választások is beszédesen bizonyítottak. Az első világháború kirobbanása ezt a tendenciát csak fokozta, s az 1916. évi választáson a szocialista párt szerezte meg a helyi parlamenti választáson a többséget, s ezután sok helyütt a szakszervezeteket is el kellett ismerni. A polgárság körében a szocialista pártnak kevés követője volt, bár az értelmiségiek köréből egy befolyásos csoport csatlakozott a párthoz. Az 1917 februári forradalom igen termékenyítően hatott Finnországra, mert ezután a reformista főirányzat mellett fellépett egy radikálisabb is, amely a forradalmi módszerekkel rokonszenvezett, ez állt a vörös őrségek megszervezése mögött, amit alátámasztottak a gazdasági nehézségek, a munkanélküliség. Az 1918. évi polgárháború feltótelei fokozatosan így értek meg — amihez hozzájárultak a külpolitikai körülmények, az, hogy Finnország egyik határán az orosz forradalom, a másikon a még terjeszkedni akaró II. Vilmos Németországának katonái álltak. Végül írásos referátum érkezett az egyetlen nyugati győztes „antant" ország munkásmozgalmának helyzetéről — Olaszországéról. A beszámolót két firenzei kutató, Franco Andreucci és Tommaso Detti terjesztették elő. Hangsúlyozták, hogy Olaszország kivétel a nyugati antanthatalmak körében, mert itt az 1918—1920-as években tényleges tömegmozgalom bontakozott ki. Utaltak arra, hogy a hadigazdaság elemei részint már a tripoliszi hadjárat óta szaporodtak, ami a világháború idején még elmélyült. Ez a lakosság egy részének átmenetileg kedvezhetett, másoknak viszont kifejezetten ártott, a kispolgárság tönkremenése felgyorsult. Politikai síkon mindez az olasz szocialista párt befolyásának megerősödésére vezetett. Már az 1913-as választáson elnyerte a szavazatok 17%-át, 1919-ben 31%-át, miközben a polgárság át- és megmentésére fellépett az úgynevezett Néppárt, amely egyszeriben 20%-át kapta a szavazatoknak. A szakszervezet, a CGL befolyása is jelentősen megnőtt (1914-ben 320 ezer tagja volt, 1919-ben 1,150 ezer, 1920-ban 2,150 ezer). Az olasz forradalom egyik kulcskérdése a munkás-parasztszövetség lett volna, de azt a szocialisták nem tudták megteremteni. A nevezetes tömeg- és sztrájkmozgalomról a szerzők kimutatták, hogy ekkoriban a politikai és gazdasági sztrájkcélok szorosan összefonódtak. A bonyolult, ellentmondásos helyzetben a szocialista pártvezetőség nem tudott megfelelő taktikát kialakítani.