Századok – 1972

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1225/IV–V

1252 KRÓNIKA A vita A beszámolók után a VII. linzi konferencián talán jobban, mint eddig valaha — a német kérdések kerültek a figyelem középpontjába. A referálok közül elsőnek Wolfgang Rüge kapott szót, aki megemlítette, hogy a tömegmozgalmaknál megkülönböztethetőek a spontán és a szervezett mozgalmak s kiemelte, hogy a nagy tömegmozgalmakat olykor a jobboldali vezetők „altatták" el. A több nyugat-német történész elképzeléseivel, de részint a nyugat-német ós amerikai közös referátummal is vitázva hangsúlyozta, hogy a „többségi" szociáldemokrata vezetők Németországban nem tótlenek, hanem igen aktívak voltak, akik felelősek a tömegmozgalmak meghiúsulásáért — aminél a legjellemzőbb és legvészesebb mozzanatként az Ebért — Groener megállapodást jelölte meg. A másik alapreferátumot Reinhard Rürup foglalta össze. Rürup úgy ítélte, hogy Ruge referátuma elsősorban az ismert három kiforrott politikai áramlat kontúrjai alapján bontotta ki mondanivalóját. Ok azonban inkább a tömegmozgalmak iránt érdeklődnek. Megállapította, hogy a szociáldemokrata vezetők visszariadtak a felelősség, a kockázat vállalásától, s ennyiben maguk is hozzájárultak a történeti lehetőség elmulasztásához. Rürup és közvetlen munkatársai (G. Feldman és E. Kolb) ennyiben kritikusabbak voltak a szociáldemokrata vezetők megítélése kérdésében, mint jónéhány nyugatnémet történész. Rürup vitaindító beszédében érintett egy másik fontos kórdóst: ez a forradalmi helyzet és a tömegek kapcsolata volt. Ez a centrális kérdés sokszor és sokféle megközelítésben vetődött fel. Rürup miközben elismerte a szociáldemokrata vezetők felelősségét, ezt kiegészítette egy további megjegyzéssel: szerinte ugyanis a szociáldemokrata párttagok, a munkások többsége is visszariadt a kockázat vállalásától. A tömegmozgalmak szemrevételezésekor — jegyezte meg — feltétlen figyelmet érdemel, hogy új rétegek kapcsolódnak be a munkásmozgalomba. A háború befejeződése után is periodizálta a tömegmozgalmak történetét. Megállapította, hogy bizonyos balratolódás helyenként megfigyelhető, de úgy vélte, hogy a nagy lehetőséget már elmulasztották, s a mozgalom bázisa összébb szűkült, a kommunista párt is gyenge maradt Németországban, a forradalmi mozgalomnak nem támadt igazi központi politikai összetartó ereje. A tömegmozgalmak felmérésénél Rürup figyelmeztetett arra, hogy a megélénkülés 1917—19 után nemcsak a munkásmozgalom balszárnyán, hanem a munkásmozgalom ellen, a politikai skála szélső jobboldalán is bekövetkezett — a fasizmus formájában. A jelen tanácskozás ugyan a fasizmussal nem kivárt foglalkozni, de a jelenségről — mint azt Rürup mellett mások — többek között a nyugat-berlini Peter Lösche s Hans Mommsen — is megjegyezték — nem szabad megfeledkezni. A szociáldemokrata vezetők felelősségének kérdésével párhuzamosan vetődött fel: volt-e más alternativa, mint amit a Scheidemann—Ebert-féle vezetés választott. W. Ruge referátumában, felszólalásában hangsúlyozta, hogy volt, s a nyugat-német referátum elkészítői szintén osztották ezt a véleményt — bár a szocialista forradalom lehetőségét nem is tartották reálisnak. R. Rürup a referátumot összefoglaló felszólalásában megismételte ezt a következtetést. A referátum másik összeállítója, az amerikai George Feldman szintén aláhúzta, hogy 1918 —1920 között a szocializálás messzemenő végrehajtásanem volt irreális, s az azóta napfényre került archivális anyagok is bizonyítják, ezt ekkor még a nagyburzsoázia egy része sem próbálta volna megakadályozni. Az akció - állapította meg — nem annyira ezen az ellenálláson bukott meg, hanem azon, hogy a szociáldemokrata vezetők visszariadtak e lépéstől — vagyis nem éltek a lehetőséggel. Ezt azonban nem annyira opportunizmusukkal magyarázta, hanem kisszerűségükkel, azzal, hogy a feladatokat nem látták át.