Századok – 1972
Tanulmányok - Braudel; Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam 986/IV–V
998 FEIÍNAXD BRAUDEL elterjedtek nálunk és külföldön egyaránt. A maguk módján állandóan hirdetik a jelen idő helyettesíthetetlen értékét, „vulkanikus" forróságát, bőséges gazdagságát. Mire jó visszafordulni a vérszegény, leegyszerűsített, hallgatásba burkolózott, rekonstruált — hangsúlyozzuk: rekonstruált — történeti időhöz? Valóban ennyire halott, ennyire rekonstruált lenne, mint amennyire ezt állítják ? A történész kétségkívül túl könnyen ragadja ki a lényeget az elmúlt időből; Henri Pirenne szavaival élve, minden nehézség nélkül különbözteti meg a „fontos eseményeket", vagyis „azokat, amelyeknek következményeik voltak". Nyilvánvaló és veszélyes leegyszerűsítés. De mit nem adna a jelen kutatója azért, hogy olyan távlata (vagy időelőnye) legyen, amelynek segítségével felderíthetné és leegyszerűsíthetné a jelenlegi, zavaros, kisszerű gesztusokkal és jelenetekkel túlzsúfolt, alig olvasható életet. Claude Lévi-Strauss azt állítja, hogy egy órás beszélgetés Platón egy kortársával több ismeretet nyújtana neki az ókori Görögország kultúrájának koherenciájáról vagy inkoherenciájáról, mint a mi klasszikus értekezéseink.16 Ezzel egyetértek. De ez azért van, mert éveken át olvasta a feledéstől megmentett görög szövegek százait. A történész készítette elő az utazást. Egy órányi tartózkodás a mai Görögországban semmi vagy majdnem semmi ismeretet sem nyújtana neki a jelenlegi koherenciáról vagy inkoherenciáról. A jelenkor kutatója is csak akkor érti meg a struktúrák „finom" szövevényét, ha rekonstruál, ha hipotéziseket állít és megpróbálja a dolgokat értelmezni, ha elvonatkoztat a valóság közvetlenül észlelhető formájától, ha megszűri a valóságot, ha túlhalad rajta, ha végrehajtja mindazokat a lényegében rekonstrukciós műveleteket, melyek lehetővé teszik, hogy az adott-tói elvonatkoztasson, avégett, hogy később jobban uralkodhassék rajta. Kétlem, hogy a jelen szociológiai „fényképe" hitelesebb lenne, mint a múlt történeti képe; mégpedig annál kevésbé hiteles ez előbbi, minél kevésbé rekonstruált. Philippe Ariès1 7 rámutatott az elidegenültség, a meglepődés fontosságára a történelmi magyarázatban. A XVI. században idegenszerűségre bukkanunk, olyasvalamire, ami idegen számunkra, a XX. sz. emberei számára. Honnan van ez a különbség ? — vetődik fel a kérdés. Mindenesetre szerintem a meglepődés, az elidegenülés, az eltávolodás — a megismerés fontos eszközei — ugyanennyire szükségesek annak a megértéséhez is, ami minket magunkat vesz körül, éspedig oly közelről, hogy már nem láthatjuk tisztán. Éljenek csak egy évig Londonban, és alig fogják ismerni Angliát. £)e az összehasonlítás segítségével, meglepődéseik fényénél hirtelen megértik majd Franciaország néhány legmélyebb és legeredetibb jellemvonását, amelyet egyébként nem ismernének meg, bármennyire szeretnék is. Az aktuálissal szembeállítva a múlt is idegen. A történészek és a social scientist-eк tehát örökösen vitatkozhatnának egymással a halott dokumentum és a túlságosan élő tanúságtétel, a távoli múlt és a túl közeli aktualitás értékéről. Nem hiszem, hogy ez lényeges probléma. A jelen és a múlt kölcsönösen egymást világítják meg. És ha csak a közvetlen aktualitást figyeljük meg, a figyelmünk csak afelé fog fordulni, ami gyorsan mozog, okkal — ok nélkül ragyog, vagy változóban van, vagy zajt csap, vagy könnyen feltárulkozik. Mindenhol az eseményszerű (mégha 16 „Diogêne couché", Les Temps Modernes, 195. sz. 17. 1. 17 Le temps de l'histoire. Paris, Plön, 1934. főként 298. 1.-tól.
