Századok – 1972
Tanulmányok - Braudel; Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam 986/IV–V
996 FEIÍNAXD BRAUDEL A fentebbi sorokban nem a történész-mesterséget akartam meghatározni, — csak e mesterség egyik koncepcióját. Boldog és igen naiv az, aki az utóbbi évek viharai után azt gondolja, hogy rátaláltunk a valódi princípiumokra, a világos határokra, a jó iskolára. Valójában a társadalomtudományok minden ága folytonosan átalakul, részben a saját mozgása, részben a társadalomtudományok egészének élénk mozgása következtében. A történelem sem kivétel. Semmi kilátás tehát a nyugalomra, s nem jött el a tanítványok, a követők órája. Charles-Victor Langlois-tól és Charles Seignobos-tól Marc Bloch-ig hosszú volt az út. De Marc Bloch óta sem szűnt meg az idő kereke forogni. Számomra a történelem az összes lehetséges történelem összegezése — a tegnapi, a mai és a holnapi szakmai fogások és nézőpontok gyűjteménye. Nézetem szerint, az lenne az egyedüli tévedés, ha ezekből a lehetséges történelmekből kiválasztanánk egyet, a többi kizárásával. Ez volt és ez lenne a historizáló tévedés. Tudjuk, nem lenne könnyű meggyőzni erről az összes történészt és még kevésbé a társadalomtudományokat, melyek el vannak szánva arra, hogy a történelmet újra azzá tegyék, ami ezelőtt volt. Sok időnkbe és fáradságunkba kerülne, hogy az összes változtatásokat és újításokat elfogadtassuk a történelem régi cégére alatt. De mégiscsak egy új „történettudomány" született, amely állandóan felülvizsgálja és átalakítja önmagát. Nálunk ez 1900-ban a Revue de Synthèse Historique-kai és 1929-ben az A nnalesAaX jelentkezett. A történész oda akar figyelni az emberrel foglalkozó összes tudományra, íme, innen erednek szakmánk újszerű határai és újszerű érdeklődései. Ne gondoljuk többé, hogy a történész és a társadalomtudományi kutató között még fennállnak a tegnapi sorompók és különbségek. Az embertudományok, beleértve a történelmet is, kölcsönösen megfertőzték egymást. Valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélik, vagy legalábbis beszélhetnék. Akár 1,558-ba, akár az Úr 1958. esztendejébe képzeljük magunkat, ha meg akarjuk érteni az akkori világot, meg kell állapítanunk az erők, az áramlatok, a sajátos mozgások hierarchiáját, majd össze kell állítanunk az együttes konstellációt. E kutatás minden pillanatában megkülönböztetést kell tennünk hosszú és rövid lélegzetű folyamatok között, — az utóbbiakat már közvetlenül forrásaiknál meg lehet ragadni, az előbbieket csak egy hoszabb idő lendületében. Az 1558. évi világ, mely oly barátságtalan volt a franciák számára, nem ennek az örömtelen évnek az öléből született. És hasonlóképpen volt ez a franciák számára szintén nehéz 1958. esztendővel is. Minden „aktualitás" különféle eredetű, ritmusú folyamatokat egyesít: a mai idő egyszerre veszi eredetét a tegnapban, a tegnapelőttben és a régmúltban. 2 A RÖVID IDŐ VITÁJA Ezek bizonyára banális igazságok. Az eltűnt idő keresése azonban egyáltalán nem vonzotta a társadalomtudományokat. Persze nem lehet szigorú vádiratot szerkeszteni ellenük és bűnösöknek nyilvánítani őket azon a címen, hogy nem fogadják el a történelmet — vagy az időt — mint kutatásaik szükséges dimenzióit. Sőt, látszólag jó fogadtatásban részesítenek minket: a „diakrónikus" vizsgálódás, amely újra alkalmazza a történelmet .sohassm hiányzik elméleti eszmefuttatásaikból.
