Századok – 1972

Tanulmányok - Braudel; Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam 986/IV–V

A TÖRTÉNELEM ËS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK 991 vízről. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy nemcsak a politikának, hanem az élet összes — gazdasági, társadalmi, irodalmi, intézményi, vallási, sőt földrajzi (szélroham, vihar) — megnyilvánulási formájának megvan a rövid ideje. Első pillantásra a múlt ezeknek a kis tényeknek a tömege, melyek közül egyesek ragyogóak, mások homályosak és szakadatlanul ismétlődőek, és melyekre, a jelenkorra vonatkozóan, a mikroszociológia vagy a szociometria vadászik (van mikrotörténelem is). De nem ez a ténytömeg alkotja a történelemnek azt a teljes valóságát, egész sűrűségét, amellyel a tudományos reflexió kényelmesen dolgozhat. A társadalomtudomány szinte irtózik az eseménytől. Nem ok nélkül: az időtartamok közül a rövid idő a legszeszélyesehb, a leginkább csalóka. Ezért él bennünk, néhány történészben, erős bizalmatlanság a hagyományos, ún. eseménytörténet iránt, melyet nem minden pontatlanság nélkül a politikatörténettel szokás összekeverni -- pedig a politikatörténet nem szükségszerűen eseménytörténet és nem is kell annak lennie. Mégis tény, hogy az utóbbi száz év történetírása, amely általában véve majdnem mindig politikatörténet volt és a „nagy események" drámájára összpontosította figyelmét, a rövid időben és a rövid idővel dolgozott, eltekintve az elbeszéléseket meg-megszakító mesterkélt, szinte időbeli kiterjedés nélküli tablóktól,3 és az ugyancsak alkalmazott hosszú időtartamú magyarázatoktól. Talán ez volt az ára annak a fejlődésnek, ami a munkaeszközök és a szigorú módszerek tudományos meghódítása terén e korszakban végbement. A források tömeges felfedezése elhitette a történésszel, hogy a teljes igazság a dokumentumszerű hitelességben rejlik. „Elegendő — írta még nem olyan régen Louis Halphen

4 —, hogyha vezettetni hagyjuk magunkat az egymás után olvasott források által, úgy, ahogy azok felkínálják önönmagukat, hogy meglássuk, amint a tények láncolata szinte automatikusan rekonstruálódik." Ez az eszmény, „a születőben lévő-történelem" („histoire à l'état naissant"), a XIX. százád végén új stílusú krónikában testesült meg, mely pontosságra törekedve lépésről lépésre úgy követte az eseménytörténetet, ahogy az a követjelentésekből vagy a parlamenti vitákból kibontakozott. A XVIII. század és a XIX. század elejének történészei különben figyelemmel voltak a hosszú időtartam perspektíváira, amit később már csak a nagy szellemek, egy Michelet. egv Ranke, egy Jacob Burckhardt, egy Pustel tudtak újrafelfedezni. Ha elfogadjuk, hogy a rövid idő meghaladása volt az utolsó száz év historiográfiájának legértékesebb, mert a legritkább eredménye, akkor meg fogjuk érteni az intézmény-, a vallás- és a civilizációtörténet kiemelkedő jelentőségét, és — hála a régészetnek, melynek hatalmas kronológiai távlatokra van szüksége — a klasszikus antikvitásnak szentelt tanulmányok avantgarde szerepét. Tegnap ezek mentették meg tudományunkat. * Az újabban bekövetkezett szakítás a XIX. századi történetírás hagyományos formáival nem jelentett teljes szakítást a rövid idővel. A szakítás, mint tudjuk, a gazdaság- és társadalomtörténet javára, illetőleg a politikatörténet kárára szolgált. Innen adódik a felpezsdülés, a tagadhatatlan meg-3 „Európa 1500-ban", ,,A világ 1880-ban", „Németország a reformáció előesté jón" . . . 1 Louis Halphen, Introduction à l'Histoire, Paris, P. U. F., 1946, 50. 1. 15 Claude Lévi-Strauss : L'Anthropologie structurale, i. m., 31. 1.