Századok – 1972
Tanulmányok - Braudel; Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam 986/IV–V
990 FEIÍNAXD BRAUDEL 1 TÖRTÉNELEM ÉS IDŐTARTAMOK Minden történész munka felbontja a lefolyt időt, többé-kevésbé tudatos preferenciák és kizárások alapján választ a kronológiai realitások közül. A hagyományos, a rövid időre, az egyénre, az eseményre figyelő történelem sokáig a gyors, dramatikus, rövid lélegzetű elbeszéléshez szoktatott hozzá bennünket. Az új gazdaság- és társadalomtörténet a ciklikus ingadozást helyezi a kutatás előterébe és a hangsúlyt ennek tartamára fekteti: egyaránt foglalkozik az árak ciklikus emelkedésének és süllyedésének látszatával és realitásával. Ma már az elbeszélés (vagy a hagyományos „recitativ") mellett létezik a konjunktúra „recitativ"-ja is, amely a múltat nagy metszetekben, tíz, húsz, ötven éves periódusokban tárgyalja. E második fajta recitativon kívül létezik a még nagyobb lélegzetű történelem, ami immár évszázados léptékű: a hosszú, sőt igen hosszú időtartam története. Ezzel a többé-kevésbé jó elnevezéssel szoktam én jelölni annak az ellentétét, amit François Simiand (Paul Lacombe után szinte az elsőként) eseménytörténetnek keresztelt el. Nincs sok jelentősége ezeknek az elnevezéseknek : mindenesetre vitánk e kettő között, az idő e két pólusa között, a pillanatszerűtől a hosszú időtartamig terjedő sávban fog elhelyezkedni. Nem mintha ezek a szavak teljesen kielégítőek volnának. Itt van például az esemény szó. A magam részéről szeretném beskatulyázni, bebörtönözni a rövid időbe: az esemény robbanásszerű, „nouvelle sonnante", ahogy a XVI. században mondták. Elszálló füstjével betölti a kortársak tudatát, de nem sokáig tart, alig lehet látni a lángját. A filozófusok kétségkívül azt vetnék szemünkre, hogy ezzel megfosztjuk e szót értelmének egy nagy részétől. Hiszen szigorúan véve egy esemény számos jelentés és viszonylat hordozója lehet. Néha igen mély folyamatokról tanúskodik, és a múltbeli történészeknek oly kedves „okok" és „következmények" mesterkélt-mesterkéletlen játéka folytán saját időtartamához a magáénál sokkal magasabb szintű időt is kapcsolhat. Lévén a végtelenségig tágulékony, a mélyen fekvő s egymástól elszakíthatatlanoknak tűnő realitásoknak és eseményeknek egész láncolatához képes szabadon vagy nem szabadon kapcsolódni. A kapcsolódások e játéka folytán állíthatta Benedetto Croce, hogy minden eseményben az egész történelem, az egész ember ölt testet és fedezhető fel később. Kétségtelenül csak azzal a feltétellel, hogy olyasmit adunk hozzá ehhez a töredékhez, amit elsődlegesen nem tartalmazott, és hogy azt is tudjuk, mit szabad hozzátenni és mit nem. Jean-Paul Sartre legújabb reflexiói is hasonló okos, de veszélyes játékra biztatnak.2 Mondjuk tehát az eseményszerű helyett még világosabban: ez a rövid idő, az egyének, a mindennapi élet, illúzióink, gyors tudati „kapcsolásaink" mérteke szerint — kifejezetten a krónikás, a zsurnaliszta ideje. Megjegyzendő márpedig, hogy a krónika vagy az újság a nagy, ún. történelmi események mellett a hétköznapi élet kisszerű véletlenségeiről is beszámol: tűzvészről, vasúti szerencsétlenségről, gabonaárról, bűnesetről, színházi előadásról, ár-2 Jean-Paul Sartre: Questions de méthode, Les Temps Modernes, 1957, 139. és 140. sz.
