Századok – 1971
Történeti irodalom - Szakály Ferenc: Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Ism. Maksay Ferenc) 817/III–IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 817 évszázadon át meghatározták. Ehhez csatlakozik a tárnokmesterek, altárnokmesterek, titkárok és jegyzők névjegyzéke, a fellebbezett perek városok szerinti kimutatása, a tárnoki városok által fizetendő taxák, hátralékok 1737. évi jegyzéke, a levéltári források (curiai levéltár, Esterházy-család levéltára, az 1848/49-i minisztérium levéltára, magyar kamarai, kancelláriai és tárnoki levéltár) felsorolása, valamint a tárnoki intézmény történetének bibliográfiája. A tárnoki hatóság és szók iratai értékes forrásanyagul szolgálhatnak mind a jog-, mind a várostörténet kutatói számára. A peres iratokban található gazdaság- ós társadalomtörténeti vonatkozású adatokat az általános történetírás művelői sem nélkülözhetik. A tárnoki szék történetének tanulmányozása során kirajzolódik előttünk a késői feudalizmus magyarországi, városainak anyagi és jogi helyzete, az uralkodóval való kapcsolatuk, a városi polgárság vagyoni helyzete, pénzgazdálkodása, hitelélete és nemzetiségi összetétele. Mindezek a magyar várostörténet fontos és eddig nem eléggé feltárt kérdései közé tartoznak. Veres Miklós érdeme, hogy munkája hagy mértékben segíti elő e kérdések tisztázását, amikor — igazi levéltároshoz méltóan — felhívja a figyelmet a tárnoki hatóság és szék jelentőségére. KÁLLAY ISTVÁN SZAKÁLY FERENC: PARASZTVÁRMEGYÉK A XVII. ÉS XVIII. SZÁZADBAN (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1969. 151 1., 3 térképmell. Értekezések a történeti tudományok köréből. tJj sorozat 49.) A szerző munkájában foglaltakat az utolsó évtizedek magyar történetkutatásának azok közt az eredményei közt kell elhelyezni, amelyek nyomán a magyar jobbágyság autonóm jogszolgáltatási és közigazgatási apparátusának korábban alig ismert múltja tárult fel. A parasztvármegye ugyan már a múlt század vége óta monografusokra talált, s a modern feldolgozónak az adatfeltárást illetően nem kellett annyira töretlen utakon járnia, mint azoknak, akik a „falu füstje" vagy a falusi, mezővárosi önigazgatás intézményei nyomát keresték; a korábbi ismeretanyag megszűrése, szinte teljes értékű kiegészítése és korszerű szemléletbe való beágyazása azonban így is igényes történetírói feladatot jelentett számára. A parasztvármegye mintegy másfél évszázados múltjának összefogó ábrázolásánál a szerző az időrendhez eléggé szorosan alkalmazkodó, narratív s a problémákat szinte mindig az események során újra és újra felvető-továbbgördítő előadásmódot választott. A külön fejezetben tárgyalt szervezeti kérdések kivételével így minden más a megfelelő „kronológiai helyen" található meg, ahova erőszaktétel nélkül, szervesen illeszkedik is, anélkül, hogy a tematikai előzményekkel vagy a folytatással való szerves kapcsolatot elveszítené. Szakály módszerének másik sajátossága: a tárgyalt intézmények széles megalapozottságú vizsgálata. Ez egyrészt a „paraszti érdekek mozgási irányainak és formáinak" általában jól sikerült „feltérképezésében" (8. 1.) mutatkozik meg, másrészt abban, hogy az előadás során a paraszti érdekvédelem és önigazgatás megannyi különböző típusú szerve kap említést, helyenként kissé össze is mosódva a voltaképpeni parasztvármegyével. Az intézmény kialakulásában a szerző a paraszti spontaneitás szerepét emeli ki, nem feledkezve meg ugyanakkor a nemesi megye hol csak jóváhagyóan, hol kezdeményeződ! is irányító tevékenységéről. Vitathatatlan, hogy a szervezkedóst-szervezést a
