Századok – 1971

Történeti irodalom - Erlanger; Philippe: Clemenceau (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 812/III–IV

814 TÖRTÉNETI IRODALOJÍ 814 Az új század azután végre visszahozza az országos politikába: 1901-től a szenátus tagja, az 1902-es választáson oroszlánként küzd a jobboldal ellen. A század eleji Franciaországot konfliktusok sora feszíti. A politikai ellentétek a gyarmati kérdésben, az egyházpolitikai, oktatási törvények körül rendkívüli mértékben kiéleződnek. Sorozatos sztrájkokra kerül sor, melyeket Clemenceau belügyminiszter tör le könyörtelenül, 1906-ban. 1906-ban már nemcsak miniszteri bársonyszéket kap, hanem kormányfő lesz, igaz rövid ideig, mindössze 1907-ig. De e minőségében fokról fokra azoknak az elődeinek nyomdokába lépett, akiket korábban kíméletlen kegyetlenséggel bírált. Erlanger előadásában Clemenceau politikájának valamint a munkásmozgalom, Jaurès álláspontjának ellentétei világosan tűnnek elő. Tíz olyan esztendő következik ismét, amikor Clemenceau a kormány, Poincaré, a konzervatív jobboldal, a vezérkar és hadsereg elleni harc ellenzéki „szóvivője". Erlanger sokat nyújtó könyvében már eddig is hiányolta az olvasó a politikaitörténeti elemzéseket, a radikális párt társadalmi bázisának, politikai funkciójának bemutatását, az érdekfeszítően leírt politikai csaták mögött álló valóságos érdekek értékelését. Az első világháború időszakától kezdődően ez a hiányérzet még fokozódik, s nem tekintjük kellően megalapozottnak és sokoldalúnak a háború kirobbanásával kapcsolatos okfejtését sem, noha az egy még létező felfogást fogalmaz meg (429. s köv. 1.). Nem lepi meg az olvasót, hogy Clemenceau a háború kitörése után teljes erővel veti magát a „poroszok" elleni háborús propagandába, semmi áldozattól vissza nem riadó harcot követelve: „Mourir n'est rien ! Il faut vaincre !" — adja ki a jelszót (437. 1.). Érdekes ós tanulságos az a többször visszatérő összevetés, amelyet Erlanger Ludendorfról ós Clemenceauról, mint a két szemben levő tábor szélsőséges képviselőjéről fest. A szenátus hadügyi és külügyi bizottságainak elnökeként Clemenceau nemcsak a „köz" érdekében avatkozik be minden lehető módon a hadsereg, a központi kormányhatalom ügyeibe, ellenőrzi tevékenységüket, hanem szívósan törekszik a miniszterelnöki bársonyszék visszahódítására. 1917 novembere meghozza a várt pillanatot: Clemenceau miniszterelnök lesz, a háború befejezése és a béke — francia részről — az ő kezébe kerül. Erlanger nagyon találóan jellemzi a francia belpolitikai viszonyokat, amikor azt írja, hogy nem a bizalom, hanem a győzelem biztonságának kívánása tette őt miniszterelnökké. Clemenceau mindig, mindenütt, a legszűkebb baráti körben s a legnehezebb években is, mint souverain viselkedett. Még inkább ezt teszi mint miniszterelnök, amikor meg van győződve arról, hogy minden tette a német vereséget szolgálja. Felhasználja a helyzetet arra is, hogy Foch, Pétain tiltakozása ellenére jelentős változásokat hajtson végre a hadseregben, a hadügyminisztériumban, a többségükben vele szemben álló tábornokok „fellegvárában". Bizonyos szempontból érthető, hogy Erlanger nem annyira a békekonferencia leírásánál időzik, mint inkább a német fegyverszünet létrejöttét ismerteti szinte óráról órára, korabeli hangulatot idézve fel a győzelem ünneplésének, Clemenceau megdicsőülésének bemutatásával. Clemenceau soha nem volt olyan népszerű, mint 1918 őszének e rövid szakaszában. S ez, érthető módon, csak megerősítette az ellentéteket közte, valamint Poincaré, a tábornokok között. (Sajátos módon, az elnöknek és Foch tábornoknak nem jut majd hely a francia bókedelegáeióban.) Erlanger-t nem foglalkoztatja, milyen szerepet játszott Clemenceau Európa új rendjének kialakításában, általában egész politikai koncepciója meglehetősen szűk térre szorul, kivéve a német kérdést. Nem hallgatja el azonban, kimutatva a Clemenceau nézeteiben végbement retrográd változást, hogy épp úgy szembefordul a munkásosztály -lyal, amilyen erélyes szervezője a Szovjet-Oroszország elleni intervenciónak.