Századok – 1971

Történeti irodalom - Lukács Lajos: Garibaldival a szabadságért. Dunyov István élete és működése. 1816–1899 (Ism. Urbán Aladár) 790/III–IV

TÖRTÉNETI IRODALOJÍ 791 aljparancsnoki kinevezést nyer Szicíliában. Szeptember elején lemond, mert alakulatát nem akarják a Bourbon-haderő ellen vezényelni. A már felszabadított Nápolyba utazik, ahol a hó második felében egy ezredet adnak parancsnoksága alá. Október 1-ón a Maddaloni melletti csatában bal lábán súlyosan megsérül, sokáig élet—halál között lebeg, majd fél lábát amputálni kell. (Balszerencséje nem csupán néhány hetes katonai szolgálata utáni súlyos sebesülésében jelentkezik. Meg kell említenünk, hogy szeptember közepén a Magyar Nemzeti Igazgatóság Pukzky útján értesítette Dunyovot, hogy a román fejedelemségbe akarják küldeni, mint katonai megbízottat. Dunyov nem akarta ellenség előtt álló,fiissen szervezett'ezredét elhagyni. Ha ezt teszi, életútja kétségtelenül másként alakul.) Bár a beavatkozó Piémont, pontosabban a királyi Itália is elismeri ezredesi rangját, — ilyen minőségben 1865-ig szolgálatban is marad — a betegeskedő, béna és újabb műtétekre szoruló Dunyov kihullik az események sodrából. Megismerkedik ugyan mind az emigráció, mind az itáliai politika kulisszatitkaival, élénk levelezésben van a magyar emigráció egyes tagjaival — sőt leveleivel időről-időre eszményképét, Garibaldit is megkeresi,— de csak szemlélője és regisztrálója az eseményeknek. Dunyov 1867 után nem tér haza, — de magyar állampolgárságát megtartja, ameddig lehetséges. Amikor magányát és magatehetetlenségét egy kései házassággal igyekszik enyhíteni, ez csak súlyosbítja helyzetét. A váratlan és szokatlanul nagy gyermekáldás, fiatal feleségének ebből fakadó állandó betegeskedése lekötik minden erejét. Eletének ebben az utolsó másfél évtizedében Dunyov valóban nem mindennapi lelkierőről és kötelességtudásról tesz tanúságot. Sajnálhatjuk, hogy ezeket az energiákat, ezt a nem mindennapi kötelességtudást nem egy nagyobb közösségnek szentelhette. Dunyov István garibaldista és tántoríthatatlan 49-es volt, erről a szerző, valamint a függelékben közölt levelek egyaránt meggyőznek. Garibaldival való kapcsolata azonban meglehetősen közvetett volt, és az 1860-as rövid katonai szolgálattól eltekintve inkább az agitáció és lelkesedés sajátos keveréke. Ilyen vonatkozásban a nyolcadik fejezet címe: „Garibaldi szolgálatában 1862-ben", némileg pontatlannak tűnik. (Vö. a függelékben közölt 2. és 3. levéllel.) A kapcsolat így inkább Garibaldi eszméivel volt közvetlen és reális. „A politikai gondolkodó" c. fejezet azonban nem minden vonatkozásban megnyugtató. Nemcsak azért, mert nem ad arra egyértelmű választ, hogy demokrata, radikális, vagy kispolgári nacionalista volt-e (ld. 154—163. 1.), hanem azért is, mert szerinte Dunyov nézetei nagyjában-egészében Garibaldiéval voltak azonosak (ld. 126, 161, 211. 1). Ugyanakkor szerző szerűit Dunyov elismerte a „társadalmi forradalom szükségességét" (157. 1.), amit Garibaldiról nem lehet elmondani (161. 1.). De Dunyov esetében is problémák merülnek fel a továbbiakban e kérdésben, ti. a magyar parasztmozgalmak iránti érzékenységet, azok jelentőségét illetően (172. 1.). Ugyanígy némi ellentmondás tapasztalható abban a kérdésben, hogy Dunyov mit várt Garibalditól és a nemzetközi republikánus erőktől Magyarország felszabadítását illetően. (Vö. 164, 184, 303. és 312. 1.). Ilyen körülmények között — bár vitathatatlannak tekintjük a szerző megállapításait Dunyov élénk szellemi életéről, korszerű politikai műveltségéről — egyrészt nem tartjuk kielégítőnek és kellően összererdezettnek a Dunyov elméleti állásfoglalásáról mondottakat, másrészt lelkes túlzásnak kell tekintenünk azt a kitételt, hogy Garibaldi „biztos szövetségesre, együttérző ós igazi szellemi társra talált Dunyov Istvánban" (162. 1.). Kifogásolhatnánk még, hogy a „törekvő ifjú" fiatalkori politikai tevékenységéről inkább csak általánosságban hallunk, hogy az 1848— 49-es Arad — sajátos szerepe és jelentősége miatt — több figyelmet és némi kutatást igényelt volna a korabeli polgármesteri és alispáni jelentésekben, majd a vár 1848 szeptemberében megkezdett szemmeltartása és körülzárása után a katonai és kormánybiztosi iratokban. (Török Gábor aradi polgármester kormánybiztosi iratai közismerten igen számottevőek.) Észrevételezhetnénk a helyenként zavaró patetikus hangot, pl. Lincoln meggyilkolásával (160. 1.), a kellc-