Századok – 1971

Történeti irodalom - Endrei Walter: Magyarországi textilmanufaktúrák a XVIII. században (Ism. Heckenast Gusztáv) 787/III–IV

TÖRTÉNETI IRODALOJÍ 789 XVIII. században fikció, és az ország gazdasági helyzetét és sorsát csak a Habsburg-birodalom egészéből kiindulva lehet reálisan szemlélni. Bécsi gazdaságpolitika csak az 1764. évi vámrendelet óta volt; főcélja nem Magyarország gyarmati kiszolgáltatottságának biztosítása, hanem az osztrák—cseh—morva manufaktúrák védelme a nyugat-európai áruimporttal szemben. 1764-től kezdve a magyar manufaktúrák árujának ellenfele többé nem a jó és olcsó nyugati, hanem a rossz ós drága osztrák áru, és ez a helyzet ösztönző hatással volt a magyar manufaktúra alapításokra. A kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra, s a magyar manufaktúrák egy része (a nyugati határszélen) kezdetben nem a magyar, hanem az osztrák piacra spekulált; az osztrák manufaktúrák szemszögéből tehát érthető volt a magyar konkurrenciától való félelem. Mária Terézia 1763 ós 1770 között támogatta a magyar manufaktúrák létrejöttét; 1771-től kezdve a helyzet megváltozott, mert megerősödött az osztrák—cseh burzsoázia udvari befolyása. A bécsi udvar gazdaságpolitikája egyrészt az államkincstár különböző financiális szempontjainak, másrészt a cseh—osztrák burzsoázia és a magyar feudális osztály párharcának eredője volt, s bár súlyosan károsította a magyarországi manufaktúrákat, likvidálásukra távolról sem volt elegendő. Manufakturális textiliparunk az 1760-as években számottevő lendülettel bontakozott ki, és ekkor még alig különbözött az osztrák örökös tartományokétól. Az 1770-es években azonban a magyarországi manufaktúrák fejlődése megrekedt, nem került sor a gyáripar kibontakozására. Hogy ez így történt, abban szerepe volt a bécsi gazdaságpolitikának is, a hazai szakértelemhiánynak is, de a döntő okot a magyar társadalom előző századokból örökölt szerkezetében, a feudális nagybirtokos osztály erejében és a hazai burzsoázia rendkívüli gyengeségében kell látnunk. ,,A nagy manufaktúrák jelentős része a kritikus időszakban főúri létesítmény volt. ... a gyáriparba való átmenet gazdasági kényszere ezekre bizony alig hatott. A Grassalkovich, Forgách, Windischgrätz vagy éppen Habsburg főhercegi nagybirtokon álló manufaktúra — bármilyen figyelmet fordítottak is rá — nem volt fontosabb a nagyszámú mezőgazdasági vállalkozás egyikénél" (232. 1.). Ami pedig a tőkét illeti, az „oda orientálódik, ahol biztos és magas kamatot remél. Magyarországon összehasonlíthatatlanul kedvezőbbnek számított egy mezőgazdasági befektetés ... az ipari beruházásnál" (233.1.). Az újkori Magyarország kapitalista fejlődésének eltorzulása nem a XVIII. században kezdődött; manufaktúra korszakunk gyengesége nem okozta, csak növelte lemaradásunkat. Endrei Walter monográfiája, miközben tulajdonképpen nem lépte át a témája által megszabott kereteket, megdöntötte azt a gazdaságtörténeti koncepciót, amelyet szakirodalmunkban Eckhart Ferenc képviselt a leghatásosabban „A bécsi udvar gazdasági politikája Mária Terézia korában" (1922) és „A bécsi udvar gazdaságpolitikája 1780 — 1816" (1968) c. munkáiban. Ha túllépünk Endrei könyvének tárgyi és területi határain, és megvizsgáljuk a textilipar mellett a vasipar fejlődését, a bécsi udvar magyarországi gazdafágpolitikája mellett osztrák—cseh gazdaságpolitikáját is, a folyamatban levő kutatások kibontakozó eredményei Endrei szempontjait igazolják, az ő megállapításait támasztják alá, vagy fejlesztik tovább. Külön kell szólni a kötet értékes képanyagáról és a függelékben közölt táblázatról (235—240. 1.), amely könnyen áttekinthető, világos tagolásban adja meg textilmanufaktúráink helyét (térképen is !), a tulajdonos, illetve az alapító nevét, tőkéjének eredetét,, az üzem főbb termékeit és működési idejét. Endrei Walter textilmérnökből lett technikatörténésszé, és — mint monográfiája bizonyítja — vérbeli történésszé. A történész mesterségének csak egy, meglehetősen fantáziátlan területén mozog bizonytalanul, a levéltári jelzetekre való hivatkozásokban. Forráshivatkozásai gyakran csonkák, hol a levéltár, hol a fond, hol az állag megnevezése hiányzik (pl. 29.1. 80. és 83. jegyzet, 40.1. 176. és 178. jegyzet, de a példák szaporíthatók),.