Századok – 1971
Közlemények - Sipos Péter: Milotay István pályaképéhez 709/III–IV
MILOTAY ISTVÁN PÁLYAKÉPÉHEZ 719 kezett nagybirtok vereségeként értékelték, egyúttal felelőssé téve politikájukat azért is, mert végső soron veszélyeztette az egész kizsákmányoló rendszer létét. Nines visszatérés a háborúelőtti politikához, lehetetlen életrekelteni a „kimúlt" liberális rezsimet! Az uralkodó osztályok korábban követett irányvonalának a forradalmakból okuló teljes átértékelését és a gyökeresen új módszereket követelő indulat ott izzott Szekfű választékossá csiszolt, racionális építésű mondataiban éppenúgy, mint Szabó Dezső bombasztikus szózuhatagában, de ugyanez fűtötte mind Gömbös к. u. k. magyarságú csikorgó mondatait, mind Milotay jólfésült prózáját. A kizsákmányoló osztályok érdekközössége viszont „egyedül az elnyomatás ós kizsákmányolás elvont lehetőségének fenntartásában áll. A valóságos kizsákmányolás mikéntje szükségképpen élesen szembeállítja őket egymással"4 9 — írta Lukács György a fehérterror társadalmi bázisát elemző cikkében. A finánctőke és a vele összefonódott nagybirtok detronizálásának programja magában foglalta az utódlási jog igénylését — s éppen ez volt az a vízválasztó, amely szóttagolta az ellenforradalmiság közös forrásából eredő eszmeáramlatokat. A múltelemző bölcs és a jövőbelátó próféta köntösében megjelenő ideológusok, publicisták és politikusok mindegyike a magyar nemzet egyetemes érdekei felkent harcosaként mutatkozott be az olvasóinak. Valójában azonban írásaik lényege még csak nem is az uralkodó osztályok közös érdekeinek megszólaltatása, nem is említve az „össznemzeti redemptor" koszorújának jogtalan kisajátítását. Ihlető gondjuk: a belső vetélkedés kiéleződése, s ezzel összefüggésben a hatalmi pozíciók újraelosztása kérdésében kibontakozó küzdelem ideológiai megalapozása. Az úri „középosztály" katonatiszti-államhivatalnoki rétegeit közös táborba gyülekeztette egy agrárius—antiszemita koncepció, amely a forradalmakat megelőző dualista rendszer hatalmi képletét is elvetette. A nagybirtokos arisztokrácia védekezésre szorult a parasztság és az úri „középosztály" politikai-gazdasági igényeivel szemben. A másik oldalon viszont maga is támadásba lendült a finánctőke ellen: gazdaságpolitikai tekintetben szupremáeia törekvéseinek célzata a magyar gazdasági élet fejlődésének agrárkapitalista útra való irányítása, politikai téren pedig a Habsburg-királyság feltámasztása. A nagybirtokos arisztokráciát azonban reális gazdasági és politikai érdekei mégis arra késztették, hogy megegyezzék a finánctőkés körökkel. Az agrárius—merkantil ellentét eltompulása, s ezzel összefüggésben az 1924-es autonóm vámtarifa megalkotása, valamint az aktív legitimizmus elvi jogfenntartássá szublimálódása a két alapvető uralkodó osztály szövetségét a háború előttinél is szilárdabbá cementezte.50 A dzsentri államhivatalnoki-katonatiszti rétegek tehát 1923—24-ben válaszút elé kerültek: vagy ők is csatlakoznak a fenti koalícióhoz, vagy meddő ellenzékiségre kényszerülnek. A finánctőke alkalmazkodó taktikája megtalálta a módját annak, hogy megkönnyítse a döntést. Jól jövedelmező szinekurákból aranyhidat épített az úri „középosztály" hatalmi szempontból potens elemei számára. A húszas évek elején vált általános szokássá, hogy a nyugdíjazott vezető állami tisztviselőket, magasrangú katonatiszteket busás tantièmeket fizető igazgatósági tagság várta.51 Más csatornákon is mindinkább kiépültek a finánctőke és az állami bürokrácia kifejezetten üzleti jellegű összeköttetései, amelyek az osztályrend restaurálásában a Tanácsköztársaság bukása után kialakult alapvető érdekazonosságot kiszélesítették, az újabb forradalom közvetlen veszélyének elmúlása után is életben tartották, egyúttal megszelídítették az úri „középosztály" 49 Proletár, 1920. jún. 5. ld. Lukács György: A fehérterror társadalmi Hinterlandja. 50 Berend T. Iván—Bánki György: Magyarország gazdasága az első világháború után 1919 — 1929. Bpest. 1966. 239. 1. 51 Uo. 237. 1. 12*
