Századok – 1971

Közlemények - Sipos Péter: Milotay István pályaképéhez 709/III–IV

MILOTAY ISTVÁN PÁLYAKÉPÉHEZ 711 A dzsentri származású diplomások útkeresése a századfordulót követő esztendőkben jobbára publicisztikai hangvételű ideológiai kezdeményeket termelt ki. Ezek bizonyos vonatkozásban folytatták, más tekintetben azonban túllépték a 80-as évek hasonló színezetű eszmei jelenségeit. Lényegi tartalmuk nem a dzsentri feudalizmushoz kapcsolódó létének megmentése, az ősi nemesi birtok megóvása a kapitalista fejlődés következményeitől, hanem éppen az a felismerés, hogy a tönkremenés irreverzibilis folyamat, a birtokelvesztés megmásíthatatlan tény. Ezért a dzsentrinek be kell illeszkednie a kapitalizmus előretörése, majd uralkodóvá válása által meghatározott világba, felfogásának, létszemléletének amellett, hogy hű marad az úri hagyományokhoz, feltétlenül modernizálódnia kell. A dzsentri beépülése a tőkés átalakulás teremtette új viszonyokba azonban nem ígérkezett könnyen megoldható kérdésnek. Az elsősorban számításba jövő értelmiségi pályán a korábban beérkezett társadalmi tényezők igényt tartottak az értelmiség utánpótlásának jogára is. A polgárság második-harmadik nemzedéke szilárdan beépült mind a szabadpályán, mind az iparban—kereskedelemben föllelhető diplomás állásokba. Tekintettel arra, hogy a burzsoázia számos körülmény meghatározó ereje folytán elsősorban zsidó eredetű volt, az értelmiségen belül is, különösen egyes területeken jelentékeny a zsidó vallásúak aránya.9

A „számon kívül maradó" dzsentri réteg, elsősorban a zsidó orvosokban, mérnökökben, ügyvédekben, vezetőállású magántisztviselőkben látta a konkurrenciát. Ezek a problémák még alig foglalkoztatták az érdekeltek szélesebb körét, s nem alakult ki Határozott tételekben fogalmazott eszmerendszer. Egyes írásokat alig több, mint egy évtized múltán mégis biblikus áhítattal emlegettek, szerzőiket pedig prófétaként magasztalták. Nagy feltűnést keltett Bartha Miklós újságíró „Kazárok földjén" c. írása, amely formálisan az Egan Ede-féle „ruszinmentő akció" apológiája, valójában pedig a dzsentri gyűlölet-riadója az uralkodó osztályok vagyonos rétegei ellen. Bartha először adott hangot Istóczy óta a szélsőséges antiszemitizmusnak, amelyet — s ez jellemző új vonása művének — összekapcsolt a latifundiális rendszer éles bírálatával. Keserűen vádolta a nemzeti jellegét elvesztett arisztokráciát, amely „a magyarságba csupán dús birtokaival ékelődik bele", s az „anyaorganizmus dús nedveit parazita módon elszívja".10 A másik idegen test, amely a pénztőkével rendelkezik, — a zsidóság, szintén „élősködő", híján „a hazafias és állami ösztönnek". E két tényező összefonódik ós együttesen a liberális szemléletű közigazgatás támogatását élvezve, elnyomják a „nemzeti elemet". A magyar középosztály ezzel egyidejűleg tönkrement, és megjelent ,,a diplomás proletárok szánandó serege". Mindez elvakult munkás- és szocializmus-ellenességgel ötvöződik. A szocialista mozgalom szerinte „mérhetetlenül gyűlöletes", hívei a „nemzetközi majmolás hitvány és alávaló eszközei".1

1 Bartha a megmentét és felszabadítót kizárólag a „középosztályban" látta, amely egyedül hivatott arra, hogy betöltse „azt az óriási űrt, amely az állam hatalma és a nép gyöngesége között tátong ... és azt a másik árkot, amely a nagybirtok gazdagsága és a nép szegénysége között fennáll".1

2 Bartha Miklós nézetei korántsem tekinthetők egy magános fanatikus agyvelő önsugallta elhivatottságtól ihletett gondolatainak. Hozzá hasonló extrém figurája volt 9 1910. évi népszámlálás. 64. köt. 206. 1. 10

Bartha Miklós Összes művei. IV, köt, 68, 1, 11

Uo. V. köt. 208. 1. 12

Uo. I. köt. 150. 1.