Századok – 1971

Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV

650 JESZENSZKY (ÎÉZA elfogadását engedménnyel viszonozta. Megjegyzendő, hogy a német gyarmatosítás elleni vádak egyik fő pontja éppen az volt, hogy a németek jelentős hadsereget szerveztek Kelet-Afrikában afrikai önkéntesekből, атз1у igen jól megállta a helyét a brit és egyéb szövetséges csapatokkal szemben. Nem a német módszert menti, csak a győztesek érvelésének álszent jellegét bizonyítja ez az epizód. A francia sikertől felbuzdult Orlando felszólalását Clemenceau találóan így összegezte: „Mivel Franciaország, Anglia és a dominiumok megkapták részüket, Olaszország is akarja a magáét." Ekkor Lloyd George is újból megpróbálkozott, hogy kicsikarja Wilson beleegyezését az azonnali felosztáshoz. Feltette a kérdést, maradjon-e meg a jelenlegi katonai megszállás, ideiglenes mandátumokat osszanak-e ki, vagy mivel úgyis a jelenlévők alkotják a Szövetséget, döntsenek azonnal a felosztásról. A három alternatíva közül az elsőt azonnal elvetette, mivel országa képtelen továbbra is egymillió fegyverest tartani Törökországban. Remélte, hogy Wilson ezt belátja és belemegy valamilyen ideiglenesnek nevezett felosztásba, amit a dominiumok legalább félsikernek könyvelhetnek el. Hogy ajánlatát alátámassza és az Egyesült Államokat is érdekeltté tegye az azonnali elosztásban, nem kevesebbet ajánlott fel Wilsonnak, mint hogy vállaljon mandátumot egész Törökország fölött. Lloyd George taktikáját jónak mondhatnánk, ha a konferencián csupa régi típusú diplomata ült volna, akik tisztában vannak a szép szavak mögötti tartalommal és a kedvező ajánlatokat kölcsönösen elfogadják. Itt azonban egy olyan politikussal állt szemben, aki a szóvirágok mögött ugyan látja partnerei rejtett, nem éppen önzetlen szándékait, de saját céljait tisztának tekinti, és ezért nem hajlandó azokat alku tárgyává tenni. Wilson tehát elfogadta az ajánlatot, de ő maga nem volt hajlandó leróni a várt ellenszolgáltatást. Lloyd George két másik dologban is tévedett. Az amerikai nép jelentős többsége elvetette a gyarmatosítás gondolatát és egyáltalában nem kívánta Wilsontól, hogy gyarmatokkal térjen haza, az uralkodó körök pedig csak a gyarmati adminisztráció terheitől mentes befektető tevékenység lehetőségét akarták biztosítva látni, az ország politikai hitelét nem kívánták a gyarmatosítás ódiumával terhelni. A brit államférfi másik téves helyzetmegítélése Wilson engedékeny hangulatára vonatkozott. Amivel kapcsolatban az elnök egyszer már állást foglalt , ott hallani sem akart változtatásról, véleménye módosításáról, hacsak nem tudták meggyőzni, hogy új álláspontja tulajdonképpen azonos a régivel. Engedményeket csak új kérdésekben lehetett tőle várni az adott pillanatban. így történt, hogy míg Wilson nem zárkózott el attól, hogy országa mandátumot vállaljon Törökország, vagy annak egyes részei fölött („nem szeretné látni, hogy az Egyesült Államok valamilyen előnyre tegyen szert a háborúból kifolyólag, és azt sem, hogy kibújjon valamilyen teher vagy kötelezettség alól"),59

az azonnali elosztásba most sem ment bele. Ez volt azonban az első 59 „Many of these mandates would constitute a burden — by no means a privilege - and a very serious burden, but while he should not (sic ! — a „not" szó nyelvbotlás — J. G.) be disinclined to see the United States get any advantage out of this war, he should be equally disinclined to see her shirk any burden or duty1." Ennek szellemében ígéretet is tett, hogy igyekszik meggyőzni országát a mandál umvállalás szükségességéről: „If the United States of America, therefore, was to be asked to share a burden of mandates, the request should have to be postponed until he could explain the whole matter to them, and try to bring them to the point of view which he desired them to assume." PPC. III. 807. 1.