Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 651 eset, hogy Wilson határozottan állást foglalt mandátum vállalása mellett, és szinte megígérte, meg fogja magyarázni országának, miért kötelességük vállalni ezt a terhet. Párizsba érkezése óta Wilson tehát önmagát már meggyőzte a mandátum-vállalás szükségességéről. Ennél a pontnál új igénylőt vezetett be Clemenceau: a belgákat, akik bejelentették igényüket Kelet-Afrika általuk megszállt részére. Ferdítésektől és tárgyi tévedésektől hemzsegő előadásuk után távoztak. Az angol miniszterelnök rögtön kijelentette, hogy a belgák egész Afrika leggazdagabb területét igényelték, holott addigi birtokukat sem használják fel jól. A felmerült kérdés tulajdonképperi az, mondotta, hogy ki legyen a mandátum viselője Kelet-Afrikában. Wilson közbeszólt, hogy a kérdés az, „hogyan osszák fel Kelet-Afrikát". Balfour, akinek úgyszintén nem tetszett a riválisok megjelenése, ezt látta a legalkalmasabb lélektani pillanatnak, hogy bejelentse: Portugáliának is vannak bizonyos igényei Német Kelet-Afrikára. III. A békekonferenciáról írott munkák mind kitérnek a január 30-i „drámai" összecsapásra. A konfliktus okát vagy Wilsonnak az imperialista törekvésekkel szembenálló magatartásában, vagy a vita szereplőinek (elsősorban Wilsonnak ós Hughesnak) a személyes tulajdonságaiban, merevségükben látják. A januári összecsapás azonban nem volt olyan súlyos, mint azt az időnként elhangzott éles szavak mutatták, inkább vihar volt egy pohár vízben. A vihart nem annyira maguk az igények okozták (hiszen azok többségében már a háború alatt megegyeztek, és maga Wilson sem veszélyeztette komoly formában, hogy a dominiumok vagy akár Japán megkapják az igényelt területeket), inkább az volt a kérdés, hogy az igények kielégítése milyen formában történjék, a vetélytársak milyen mértékben részesüljenek, illetve legyenek kirekesztve a megkapott területek által nyújtott előnyökből, az érdekeltek milyen pozíciókkal rendelkezzenek a békerendszer nyomán kialakuló hatalmi viszonyokban. A szóbanforgó területek elvételének, illetve megszerzésének formája többek között érintette a jóvátétel pénzügyi oldalát (hogyan lehetne elkerülni az elvett területek értékének beleszámítását), az új birtokos berendezkedésének jellegét (tartósan számíthat-e a mandátumként kapott területre), nem utolsósorban pedig az érintett területek lakosságát: hoz-e változást helyzetükben az új rendszer, és milyen irányban. A meghozott döntés kompromisszum volt, de nem volt mindenki előtt egyformán világos, hogy kinek és milyen mértékben kedvezett ez a kompromisszum. A jan. 30-i döntés látszólag az amerikai álláspont győzelme volt. Sikerült elkerülni az annexiós igények nyílt teljesítését, részben kivívták az egyenlő gazdasági lehetőségek Amerika által favorizált elvét, és (Wilson számára nem utolsósorban) sikerült fontossá tenni a még meg sem alakult Nemzetek Szövetségét: kezébe tették a döntést a meghódított gyarmati területek sorsáról. Sem House ezredes, sem az amerikai gyarmati szakértő, G. L. Beer nem várt, nem kívánt ennyit, az előbbi hajlandó volt elfogadni az azonnali elosztást, az utóbbi pedig egyes területek teljes annexióját is. Ennek ellenére Wilson nem volt elégedett. A tanácskozás után 15—20 percen át beszélgetett delegációja jogi szakértőjével, D. H. Miller-rel, és elsősorban a Japánnal kapcsolatos aggodalmának adott hangot. Miller beszámolója szerint „azt mondta, hogy ezek a
