Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 649 Új-Guineára és Szamoára. Egymásközti vita után belementek ennek a javaslatnak a beterjesztésébe. Értse ő most azt, hogy ez volt engedményeik határa ? És ha ezt most nem kaphatják meg határozottan, készek mindent elkövetni, hogy megakadályozzák a megegyezést?"5 6 Az összecsapás hevességét Lloyd George is felidézi emlékirataiban.57 Wilson kérdésére Hughes is elismerte, hogy annexiót akarnak és a jelen formula engedményeik végső határa.58 A helyzetet Botha tábornok mentette meg. Élőször Wilson felé tett gesztussal elítélte a Hughes sugalmazta cikk megjelenését. „Úriemberként ülünk itt és az ilyen dolgokat távol kell tartani az újságoktól." Javasolta az ügy kivizsgálását. Ezután azonban dominiumi kollégái védelmére kelt: álláspontjukban nem volt fenyegetés. Kérte a konferenciát, hogy ne akadjanak meg a kis dolgokban, tekintsenek a magasabb ideákra, ő személy szerint igen érzékeny volt Délnyugat-Afrika kérdésében, de támogatja a javaslatot, mert bízik a Nemzetek Szövetségében. Az új-zélandi Massey is a kompromisszum elfogadása mellett szólalt fel, és ezzel a vita végeredményben megegyezéssel zárult, a Smuts-féle formula alapján elfogadták a mandátum-elvet és eltekintettek az azonnali elosztástól. Wilson hallgatott és ez a hallgatás beleegyezést jelentett. A kitörések után váratlanul megegyezést hozó vita utáni konciliáns hangulatot használta ki Pichon francia külügyminiszter, aki a tervezet 7. pontjával kapcsolatban felvetette, hogy Franciaország a mandátum-területeken sem mondhat le arról a jogáról, hogy az afrikai lakosság soraiból önkénteseket toborozzon, hiszen ezek nélkül az elmúlt háborúban is kritikus lett volna helyzete. Pichon érezte, hogy most engedékeny lesz Wilson, így a feszült légkör ellenére eljött a legjobb alkalom egy olyan követelés előterjesztésére, amely nyílt ellentétben van a mandátum-elv minden humanitárius jelszavával és magának az elfogadott kompromisszumnak a betűivel. (A háború alatt keletkezett valamennyi elgondolásban, amely nemzetközileg elfogadott szabályokhoz kívánta kötni a gyarmatosítást, az egyik sarkalatos pont az úgynevezett militarizálás, a „fekete hadseregek" felállításának tilalma volt.) Lloyd George a francia kérés mellé állt és kijelentette, hogy a kérdéses pont csupán az „agresszív célokat" szolgáló hadseregek toborzását tiltja. Miután Clemenceau biztosította a konferenciát, hogy ilyen célokról szó sincs, Wilson is elfogadta a Lloyd Georgc-féle interpretációt. Ezzel az afrikai lakosság felfegyverzésének tilalma minden gyakorlati értékét elvesztette, a mandátum-terület és a tényleges gyarmat közötti különbség még jelentéktelenebbre zsugorodott össze. A később a franciáknak adott mandátum megszövegezése világosan jelezte is ezt az engedményt. Wilson nem akart, vagy nem tudott állandóan nemet mondani, és a Népszövetség részét képező mandátum-elv francia részről történő MPPC. III. 799. 1. 67 Wilson „kijött a sodrából és ingerlékeny volt . . . Mr. Hughes-hoz beszélve időnként közel volt ahhoz, amit diktatórikusnak és meglehetősen arrogánsnak lehet nevezni." Llyod George: Peace Treaties, I. 556 — 557. 1. 58 Ennél a pontnál a jegyzőkönyv is bizonytalanná válik. L. F. Fitzhardinge, Hughes életrajzírója szerint az ausztrál miniszterelnök még élesebben válaszolt. Az ülés után az elhangzottakat még egy titkos konferenciához is túl erősnek találták, és ezért a délutáni ülés jegyzőkönyvét a titkárság utólag tompította, a megfelelő ol<lalak kicserélésével. Lloyd George: Peace Treaties, I. 557. 1.; W. Churchill: The World Crisis. Vol. V. The Aftermath. (London 1929.) New York. 1957. 152—153. 1.
