Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
642 JESZENSZKY (ÎÉZA a maga nevébsn, de az ország kormányzatában és fejlesztésében segítséget igényel, például Szíria és Mezopotámia".3 6 Látható, hogy a javaslat tartalmában semmit sem közeledett Wilson elképzeléséhez, csupán megpróbálta indokolni és elfogadhatóvá tenni a brit és a dominiumi álláspontot. Jelentősége legfeljebb az volt, hogy megmutatta: a brit delegáció többsége keresi a megegyezést Wilsonnal. Ha Hughes modorát társai nem is találták a legtapintatosabbnak, érvelése nem volt minden hatás nélkül. Smuts 27-i javaslatai is az annexiós célok melletti kitartást mutatják, és hasonló álláspontot foglalt el Balfour külügyminiszter aznap — valószínűleg a vita hatása alatt — született emlékirata is.37 Bevezetőben megkérdőjelezi a Szövetség tagjainak ama készségét, hogy hozzá fognak járulni a mandátum-rendszerrel kapcsolatos kiadásokhoz. (Ezt az ellenvetést előszeretettel hangoztatták a rendszer ellenfelei, pedig a kérdés nem is volt aktuális, hiszen egyik mandátum várományos sem igényelte majdani költségei megtérítését.) Balfour kétségbevonta az önrendelkezés és a mandátum-elv összekapcsolásának szerencsés voltát is: nem lehet az „agitátorok" által könnyen befolyásolható lakosság kénye-kedvére bízni a védnök-állam kiválasztását. E mögött az a félelem rejlett, hogy az új uraktól jobbat nem váró lakosság a volt német gyarmatosítókkal jó kapcsolatban lévő vezető rétegekre hallgatva a régi rendszer fenntartása mellett állhat ki, amire volt is esély Német Kelet-Afrikában. Az angol külügyminiszter harmadik kifogása volt a legfigyelemreméltóbb, mert az egész koncepció leglényegesebb ellentmondására tapintott rá: hogyan képzelik a népszövetségi ellenőrzés hatékonyságát olyan esetben, ha a mandátumos állam és a tagállamok többsége ellentétes álláspontot foglal el valamilyen, az adott területet érintő kérdésben? (Délnyugat-Afrika későbbi sorsa pontosan ennek a kérdésfeltevésnek a jogosságát igazolja.) Balfour teimészetesen azért aggódott, hogy a Népszövetség nemkívánatos módon beleszólhat a gyarmat ügyeibe, a mandátumos állam gyarmatpolitikájába. Január 28-án délelőtt Lloyd George és Massey megismételte az előző napi brit álláspontot, majd a santungi kérdés első vitájára került sor. Makino, japán első delegátusa ragaszkodott ahhoz, hogy Japán először kapja meg a félsziget koncesszióit Németországtól, mert csak ezután adhatja azokat vissza Kínának, de Wellington Koo, a kínai megbízott, teljesen meggyőző érveléssel rámutatott a japán érvelés képtelen voltára: ha egyszer elismeri Kína jogait, miért nem engedi, hogy azokat egy lépésben visszakapja?38 Japán fellépése valószínűleg még jobban felbőszítette Wilsont, megerősítette ellenkezését a szigetek japán annexiójával szemben, és így rontotta a megegyezés kilátásait. < A délután folytatódó ülést3 9 Simon francia gyarmatügyi miniszter felszólalása nyitotta meg. Bejelentette Franciaország annexiós igényét Togo és Kamerun nagyobbik részére, történeti, gazdasági és földrajzi indokok alapján. 3C „(3) Other cases where the people of the territories in question could speak for themselves, but where they required assistance in governing and in the development of the country, e.g. Syria and Mesopotamia." — Uo. 37 Balfour me norandurna, 1919. jan. 27., közli Lloyd George: Peace Treaties, I. 554 — 557. 1. Nem lehet véletlen, hogy a miniszterelnök függelékként közli az emlékiratot: saját véleményének közlése helvett külügyminisztere szavaival ítélte el a Népszövetség és a hó lítások összekapcsolását. 38 PPC. III. 749-757. 1. A Tízek Tanácsa jan. 28-i délelőtti ülése. 39 Uo. 758 — 771. 1. A Tízek Tanácsa jan. 28-i délutáni ülése.
