Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 641 „az annexió és a mandátumrendszer közötti különbség csekély" — vonta le a sajátos, bár logikailag végeredményben ebbe az irányba is levonható következtetést — Ausztrália nyugodtan annektálhatná Új-Guineát, ez „demokratikus" annexió lenne, nem pedig imperialista, hiszen Ausztrália demokratikus ország. Japánnak adresszálva hozzátette, hogy a világ nem Új-Guinea ausztrál annexióját ellenezné, csak az imperialista jellegű, vagy a kizsákmányoló célú annektálást. „Készségesen elismeri, hogy a mandátum-rendszer alkalmazható más területekre, de Új-Guineára sosem."3 2 Ezután a vita a költségek fedezése körül folytatódott. Lloyd George rámutatott, hogy a mandatárius állam kiadásai meghaladnák bevételeit, de ennek fedezését nem valószínű, hogy a tagállamok vállalnák. (A gyarmatok haszna természetesen nem az állami költségvetésben jelentkezett, hanem az ott működő vállalkozók, társaságok, ültetvényesek profitjában.) Wilson ezzel szemben elképzelhetőnek tartotta, hogy a költségeket a tagországok fizessék, hiszen így majd új tagokat nyernek családjukba. Úgy látszik, itt Wilsont ismét elragadta a (sajátnak tekintett) műve iránti lelkesedés és a magasztos elvek; megfeledkezett arról, hogy a mandátumot nem vállaló Egyesült Államoknak az érdeke éppen az, hogy tőkéje úgy hatoljon be a volt német gyarmatokra, hogy az igazgatás költségeit a gyarmat birtokosa, illetve mandatáriusa viseli. Wilson ellenkezése nem érte váratlanul az angol küldöttséget. A gyarmatok megtartásának formája azonban nem volt olyan fontos ügy, hogy megérte volna a komolyabb összecsapást Wilsonnal. A tapasztalt politikusok (Lloyd George, Balfour), az Egyesült Államokkal szoros viszonyban álló Borden és a jó politikai és gyakorlati érzékkel rendelkező Smuts ezért azt tartották feladatuknak, hogy makacskodó déltengeri kollégáikkal olyan kompromisszumos megoldást fogadtassanak el, amely összeegyeztethető Wilson terveivel és jelszavaival — és minél többet megőriz a brit szándékok lényegéből. Közvetlenül a délutáni ülés után összeült a brit delegáció.3 3 Itt javasolta először Smuts a meghódított gyarmatok három kategóriára osztását. Az első csoportot a brit dominiumokkal szomszédos, illetve közeli volt német birtokok képezték - ezeket annektálni kell, mert „sok okból kifolyólag lehetetlen egy dominiuinot mandátum-viselővé tenni".34 Az okokra nem tért ki. A második csoportba tartozó Német Kelet-Afrika, Kamerun és Togo esetében „a világ nem érdekelt", így fölöttük Nagy-Britannia és Franciaország vállalna mandátumot, teljes szuverenitást gyakorolva és fedezve a költségeket, de a Népszövetség által megállapított elvek betartásával.35 Végül a harmadik csoportot azok az országok alkotnák, „ahol a kérdéses terület lakossága tud beszélni 32 PPC. III. 746-747. 1. 33 Minutes of the British Empire Delegation, 4, Secret, 1919. jan. 27. CAB. 29/28. Louis: South-West African Origins of the „Sacred Trust". African Affairs, 66. évf. (1967. jan.) 34. 1. 34 Uo. és Louis: i. m. 132—133. 1. 35 „(2) German Colonies in Central Africa. These were to be distinguished from the first class by the circumstance that the world as a whole was not interested in them. They were cases for a mandatory, but on the basis that the mandatory should be a Power with sovereign right subject, however, to restrictions in relation to arms, liquor, etc., and the open door. Great Britain and France should be the mandatories in Central Africa, and should bear any expense involved." — Uo.
