Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
638 JESZENSZKY (ÎÉZA akiknek azt is megígérte, hogy az őket érdeklő kérdések zártabbkörű tárgyalásakor helyet biztosít számukra a Brit Birodalom delegációján belül is.24 Mindennek ellenére a döntés nagyrészt az Egyesült Államok kezében volt: gazdaságilag a világ legerősebb államává vált, az adott pillanatban szinte egész Nyugat-Európa az amerikai élelmiszerszállítmányokra volt utalva, továbbá kötötte a szövetségeseket az amerikai hadsereg, nem is annyira jelenlétének súlyával, mint inkább távozásának veszélyével, hiszen a forradalmakkal szemben a kétmilliós amerikai hadsereg jelentette a legerősebb biztosítékot. Ráadásul Wilson személye és látványos programja 1918-ban meghódította a világ közvéleményét, a vele való nyílt szembekerülés a tömegek előtt diszkreditálta volna bármelyik vezető államférfit.24a Az eddigieket összegezve január 24-én három feladat várt a konferenciára a gyarmati kérdés megtárgyalásakor. Az első az ellentétes hódító igények összebékítése volt, de ezt az érdekeltek jórészt már elvégezték (Japán óceániai igényei és a Török Birodalom feloszlatásának kérdésében). Wilson ugyan elítélte a titkos szerződéseket és a 14 pont elfogadása után azokat jogilag érvénytelennek tekintette, de az olaszoknak tett ígéreteket kivéve a gyakorlatban valamennyi megvalósult. A még fennmaradó területi kérdéseket továbbra is az érdekeltek egymás közti tárgyalásai döntötték el, nem pedig a békekonferencia. így a konferenciának egyedül az Egyesült Államok részesedésének mértékét kellett meghatároznia. Nagy-Britannia és Franciaország ezt elsősorban a korábban Oroszországnak ígért Konstantinápoly és Örményország felajánlásával remélte megoldani. Wilson személy szerint egyre jobban hajlott is erre, de fő célja a „nyílt ajtók" biztosítása maradt. A második feladat az annexiós célok összeegyeztetése volt az igazságosnak tűnő, a hódításokat leplező megoldással. Az Októberi Forradalom békeprogramjának népszerűsége tény volt, a nyílt imperializmus pedig csak növelhette a forradalom továbbterjedésem к veszélyét, különösen a vesztes országokban. A forradalmi veszélyt ugyanakkor az annexió hívei is érvként használhatták fel, hiszen a várakozásaikban csalódott tömegek még a győztes országokban is könnyen válhattak a forradalom híveivé, ahogyan ez Olaszországban be is következett. Végül egyes országok azt várták a konferenciától, hogy akadályozza meg ellenfeleik túlzott térhódítását, a katonailag már elfoglalt, vagy szerzfídés-24 A domíniumi államférfiak utólag el is ismerték, hogy valamennyi kisebb államnál jobb helyzetben voltak a konferencián befolyás és jólértesültség dolgában. A domíniumi képviselet körüli vitákra lásd The Cambridge History of the British Empire. Vol. III. The Empire-Commonwealth 1870—1919. Cambridge. 1959. 047 — 650. 1. 24a A békekonferenciával foglalkozó munkák hangsúlyozni szokták, hogy Wilson pozícióját sokban gyengítette pártjának az 1918 novemberi választásokon elszenvedett veresége. Véleményem szerint azonban ez elsősorban belpolitikailag érintette az elnököt, amint az később, a békeszerződós szenátusi vitája során meg is mutatkozott. Külpolitikailag kétségtelenül ártott Wilson tekintélyének — ezt ellenfeleinek gyakori célzásai mutatták meg a legjobban —, de a tekintélycsökkenést alaposan ellensúlyozta az elnök páratlanul lelkes franciaországi, angliai és olaszországi fogadtatása. Az amerikai álláspont súlyát egyébként is elsősorban a már említett gazdasági, politikai ós katonai tényezők szabták meg. Itt említeném meg, hogy a Demokrata Párt novemberi választási vereségénél jóval erősebb hatást gyakoroltak Wilson párizsi magatartására a február — márciusi otthoni tartózkodása alatt személyét ós politikáját érő támadások. Párizsba az elnök meglehetősen megtörten, megrendült önbizalommal tért vissza, ós ez kihatott a gyarmati kérdések későbbi tárgyalásai során a januárinál engedékenyebb magatartására is.
