Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 637 japán térhódítás veszélye a Távol-Keleten. A magát ázsiai nagyhatalomnak tekintő Egyesült Államok figyelmét nem kerülték el Japán háborús részvételének indítékai, Kínával szembeni politikája ós az óceániai szigetek annexióját előkészítő diplomáciája. Kína kérdésében 1905 után már egyébként is meglehetősen kiéleződött az amerikai—japán viszony. Morris tokiói nagykövet a háború alatt sűrűn küldte haza a figyelmeztetéseket a Kiaocsoura vonatkozó japán igényekről és a Mandzsúriával és Mongóliával kapcsolatos tervekről. Beszámolt az Egyesült Államokkal szemben táplált barátságtalan érzelmekről, idézte a német katonai imperializmusnál nem kevésbé veszélyes angol —amerikai gazdasági imperializmusról írott japán újságcikkeket, a status quo-t fenyegető elképzeléseket.2 0 Ezért magyarázta Wilson Londonban Bonar Law konzervatív pártvezérnek, hogy feladata „ütközőnek lenni, hogy megakadályozza az olyan kellemetlen dolgok megtörténtét, mint a szigetek megtartása Japán által".21 Mind a gazdasági érdekek biztosítására, mind a japán hódítás megakadályozására, mind pedig a nemzetközi közvélemény - elsősorban a munkásmozgalom — ellenkezésének leküzdésére alkalmasnak látszott a nemzetközi mandátum formája, ráadásul azt ígérte, hogy ezzel a történelem előtt Wilson — egyéni ambíciójának megfelelően az igazságos béke megteremtőjének tűnhet fel. Kevésbé problematikus a többi gyarmati igénylő álláspontja. Franciaország számára a legfontosabb európai hegemóniájának biztosítása, Németországgal szembeni fölényének tartósítása volt. De ebbe a koncepcióba kitűnően beleillett a gyarmati terjeszkedés: új területek szerzése nemcsak „rutinszerű" imperialista cél volt, de a németek számbeli fölényét Franciaország a gyarmatokról nyerhető afrikai katonákkal is ellensúlyozni akarta. Viszont a mandátum-feltételeknek a militarizálást tiltó pontja a franciák előtt az egész elvet gyanússá tette. A dominiumok esetében területük közvetlen növeléséről, a háborús áldozatok kézzelfogható ellenértékéről, gazdaságuk expanziójáról és stratégiai megfontolásokról volt szó, az olasz, belga és portugál igényeknél pedig gyarmatbirtokaik kiterjesztéséről, gazdag területek megszerzéséről. A konkrét területi igényeket illetőleg annyi változás történt, hogy Dél-Afrika erőfeszítéseket tett a Portugáliához tartozó Mocambique déli részének megszerzésére (Portugáliát a volt Német Kelet-Afrikából kárpótolva)*, Olaszország pedig az 1915. évi londoni szerződésben Nagy-Britannia és Franciaország afrikai birodalmának növekedése esetén megígért „kompenzációk"-on felül 1917-ben ígéretet kapott, hogy Törökország felosztásából is részesül.22 Látható, hogy a konferencián a nyílt annexió hívei számbelileg határozott fölényben voltak. Ehhez még hozzájárult az is, hogy némi vita után Lloyd George elfogadtatta a konferenciával a dominiumok külön képviseletét,23 20 Roland S. Morris tokiói nagykövet táviratai az ügyvezető külügyminiszterhez 1918. nov. 27. és 1919. jan. 7. Közíi PPC. I. 490 — 493. 1. 21 Lloyd George: Peace Treaties, I. 192—193. 1. 22 1917 áprilisában az angol, francia és olasz miniszterelnökök St. Jean de Maurienne-i találkozóján Olaszországnak befolyási övezetet ígértek Törökországban. Ezt augusztusban formális egyezmény rögzítette, kikötve Oroszország beleegyezését. Minthogy az utóbbi sosem érkezett meg, a brit és francia kormány a békekonferencián nem tekintette az egyezményt érvényesnek. A.J. P. Taylor: The Struggle for Mastery in Europe. Oxford. 1954. 561. 1. 23 PPC. III. 695. 1. Kanada, Ausztrália, Dói-Afrika és India két-két, Új-Zéland pedig egy helyet kapott a békekonferencián. 7 Századok 1971/3—4.
