Századok – 1971

Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV

NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 625 Ezt részben az időkülönbség és a puszta tervnek-maradás is magyarázza már. A Habsburg-monarchia másnak tűnhetik II. József idején, Hajnóczy vagy akár Fazekas Mihály ifjú szemével, mint utóbb, I. Ferenc alatt, a XIX, század első évtizedeiben. De a magyarázat úgy még nem teljes. Beletartozik az is, hogy ezek után iktatódott be a felvilágosult és a liberális kísérlet közé ez a külön, kerülő útszakasz, a feudális nacionalizmusé. A polgári átalakulás vezető garnitúrájának, az adott feltételek között, mindenhogyan az árutermelő nemesség és a nemesi értelmiség soraiból kellett nagyrészt kikerülnie. így indult ez el előbb a XVI11. század végi első, felvilágosult nekilendüléskor, és így valósult meg utóbb, a liberális reformkor és 1848 idején. De Berzeviczy, aki előfutárként, még kevesed magával, társadalmilag ugyanezt a nemesi garnitúrát képviselte, korábban, a felvilágosult szakaszban, még akkor vált ki a feudális nemesség táborából, mielőtt ez a feudális nacionalizmus szakaszán végighaladt. Ezért nem viseli ő magán e tojáshéj maradványait. Álláspontját, a nacionalizmussal kapcsolatban, aligha értjük meg oly egykorú magyarázatokból, hogy, mint Dessewffy József fél-tréfásan írta róla, „német magyar" (német műveltségű magyar) volt, bár megtéríthető. Az ellenfél ily természetű, olcsó érveit a reformkor, majd 1848 számos példával cáfolta meg. A valóság az, hogy a XVIII- XIX. század fordulójának felvilágosult reformerei, nemesek és (akkor viszonylag valamivel nagyobb számban) nem-nemesek egyaránt, bár a polgári-nemzeti átalakulás úttörői voltak, a nemzetinek valami más, csöndesebb, erőtlenebb, bár egyben talán i'eálisabb változatát képviselték, mint a feudális nacionalizmus szakaszába lépő ellenfeleik, velük egyidőben, a másik oldalon. Ami megint csak azt mutatja, hogy társadalmi, polgári reform és nacionalizmus nem minden esetben, szükségképpen, mechanikusan egybekapcsolt és egymást feltételező jelenségek. Dessewffy József, aki utóbb 1825-ben, a kisgyermekek magyarosítását követelte már az országgyűlésen, sokkal távolabb volt a polgári reformtól, mint Berzeviczy, aki ugyan nem állította eleve szembe a társadalmi haladást és a nemzeti törekvéseket, de akinek álláspontját feltétlenül nagy mértékben befolyásolta az a tény, hogy ellenfelei igenis szembeállították a feudális nacionalizmus értelmében vett legfőbb nemzeti érdeket a veszélyesnek ítélt társadalmi haladással. Innen van, hogy Berzeviczy a Kazinczy emlegette nacionalizmust feudális nacionalizmusnak, azt pedig, ellenfeleiről ítélve, a feudálisok önvédelmi eszközének tekintette. Amiben, az adott viszonyok között, volt is bizonyos realitás. Az egész realitás azonban ennél mégis nagyobb volt. Berzeviczy azt nem látta, azt nem ismerte fel, hogy a polgári reform mégsem az általa képzelt egyenes, közvetlen úton, a feudális nacionalizmussal szemben fog megvalósulni majd, hanem kerülő úton, mégis a feudális nacionalizmuson át, a nemesség lassú, belső átformálódása útján. A valóságban a liberális köznemesi ellenzék, bár a lényeget tekintve Hajnóczy és Berzeviczy keskeny útjára tért vissza, azt folytatta és szélesítette fő vonallá, mégis a feudális nacionalizmust képviselő nemesség talajából nőtt, ki és sok szál, hagyomány, közvetlen kapcsolat fűzte ehhez is. Sőt hozzátehetjük, hogy a feudális nacionalizmus, bár a régi védelmére és konzerválására irányult, a köznemesség tudatának mozgósításával bizonyos fokig elő is készítette az eljövendő átváltódást a liberális nacionalizmusra. E kapcsolódás miatt vált valószínűsíthetővé utóbb, Toldy Ferenctől későbbi szerzőkig, a feudális nacionalizmus és a liberális nacionalizmus egybemosása, az előbbinek igazolása, Kazinczy és Kölcsey egy vonalba állítása is. Ez, úgy hisszük, helytelen, és elhomályosítja annak érdemét, amit a liberális nemesi