Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
NAPÓLEON ÉS MAGYARORSZÁG 591 térbe a XVIII. század második felében, a nemesi felvilágosodás jegyében. S a tulajdonképpeni nyelvújítást is a nemesi-nemzeti mozgalom egy újabb írói nemzedéke hajtotta végre, egy olyan, későbbi időszakban, a XIX. század elején, midőn a mozgalom jellegét már nem annyira a felvilágosodás, mint inkább a forradalom elleni védekezés szabta meg. Mindez azonban elvégezhető volt még a feudalizmus keretén belül, olyan jelentős irodalmi személyiségek által is, akik maguk nem óhajtották a feudalizmust megdönteni, sőt esetleg védeni akarták azt a nemesi világgal együtt. Az adott, konkrét feltételek vizsgálatával dönthetjük csak el, hogy kik, mikor, hogyan képviseltek e nagy áramlaton belül a régin valóban túlmenő, polgári jellegű törekvéseket is. A különbségtétel lényeges. Ha mindent, ami a nemzeti nyelv érdekében történt, tényleges tartalomra való tekintet nélkül mindig, egyértelműen a polgári haladás közvetlen képviseletének tekintünk, elmossuk a valódi, fő történelmi ellentétet a régi és az új, a feudalizmus és a polgári formáció között, eltorzul történelmi képünk, és egyben érthetetlenné válik, hogy miért volt oly erős és szívós a feudalizmus Magyarországon, ha mindenki már ekkor ily lelkesen volt nemzeti. A nyelvújítás, eredményének objektív jelentőségét tekintve, fontos volt akkor is, ha még a feudális nacionalizmus keretei között , zömmel annak hívei munkájából ment végbe. Nem kell oly igazságtalan mércét állítanunk, amelynek alsó szintjén is, ha megnézzük a tényeket, naponta buknak el oly egyéniségek, akik saját kategóriájukon belül a legfelső szintet képviselték. Nincs adat arra, hogy Kazinczy a polgári-nemzeti, demokratikus haladás ügyét töretlenül képviselve kereste meg a nyelvújításban azt az egyetlen lehetséges utat, amelyen akkor előre juthatott. A „nincs" persze még nem volna elég önmagában, hiszen rejtett szándék hallgatás mögött is lehet. De az éppen ellenkező, feudális-nacionalista eszmények állandó védelme és hangoztatása mögött már aligha. Ez így már nem volt kötelező. Ha az adatokat valóban, pontosan végigkísérjük, igen világosan megállapítható, hogy Kazinczy szabadulása óta haláláig oly úton haladt, amely a magyar nemesség fő vonalának lényegében véve megfelelt, ha, mint mondottuk, különbözött is a reakciósabb és provinciálisabb jelenségektől, sőt szembe is fordult velük, és ha éppen ezért valami módon saját fejlődésvonalát valahogy emberi egységben próbálta is látni.12 7 Valóban haláláig, mert még 1831 elején, igazán a reformkor 127 Ezt mutatja Kazinczy állásfoglalása Szirmay Antal, Jacobinorum Hungaricorum História c. kéziratával kapcsolatban. Szirmay, az opportunista, „ingó character", akit érdemtelenül menesztettek 1798-ban „jakobinus" gyanú miatt, 1809-ben, a polarizáció idején, különösen tüntetett „lojális" konzervativizmusával, nem is eredménytelenül, mert még abban az évben királyi donációban részesült. Ebben a szellemben, ekkor, 1809-ben kezdte megírni a jakobinusok történetét is, amelyet „barátságosan", feltehetően azon hiszemben küldött meg a volt-jakobinus Kazinczynak, hogy 1809-ben már végleg egy álláspontra kerültek. Ez persze így nem volt igaz, és különösen nem már 1810-ben, a válság okozta aggodalmak elmúltával, midőn Kazinczy a kéziratot kézbe kapta. Kazinczyt felháborította a felületes előadás, pontatlanságaival és a nemesi nacionalizmus álláspontját túllicitáló, „ultra" lojalitásával. Egy sor kiigazító jegyzetet fűzött hozzá, de alapjában véve mégsem elvi, politikai vonatkozásban, hanem csak adatszerűen ós megismételve itt is Batsányi elleni vádjait; újabb kiadás: Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai. III. Bpest. 1952, 14—15, 354 — 423. 1. Ebben valóban közrejátszhatott az is, hogy mint itt olvassuk, Kazinczyban a börtön félelme volt túl erős. Kazinczy minden egykorú megnyilatkozásával együtt azonban nézetünk szerint mégsem magyarázható pusztán félelemből. Pais Károly: A két Kisfaludy Sándor. Cegléd. 1937, 47. 1. helyesen mutat rá, hogy bár Kazinczy és Kisfaludy irodalmi ellentétbe került, ez a nemesi feudalizmus keretén belül ment végbe: „politikai meggyőződésük nagyjában egyezik, birtokos nemesek, nemességükhöz ragaszkodnak". 1933.