Századok – 1971

Történeti irodalom - Szekér Nándor: Föld alatt és föld felett (Ism. Vida István) 489/II

KRÓNIKA 531 resszus felülvizsgálta és megváltoztatta, több figyelemreméltó felismerésre jutott, s komoly hatást gyakorolt nemzetközileg ós közvetett formában — 1925 —192G-ban — a magyar munkásmozgalomra is. Az Internacionálé ekkor foglalkozott azzal, hogy az ,,egységfront-taktikát kell alkalmazniuk a kommunista pártoknak a nemzetközi fasizmus elleni harcban; a más pártokhoz és csoportokhoz tartozó munkásokkal és valemennyi párton kívüli munkással össze kell fogni, sőt nem mondhatnak le arról sem, hogy az ellenséges munkáspártok vezetőivel is tárgyalásokat folytassanak. Emellett felvetette, hogy a burzsoázia feletti teljes győzelemig különböző átmeneti szakaszok lehetségesek, elképzelhetőnek tartotta, hogy valamennyi munkáspárt szoros politikai szövetségével átmeneti hatalom jöjjön létre, sőt nem zárta ki bizonyos parlamenti konstelláció kialakítását sem ezen a téren. Elfogadta az opponens a disszertációnak a magyar kommunista emigráció belső áramlatairól s azok ideológiai, politikai arculatáról adott értékelését, s helyeselte, hogy Szabó Ágnes a Landler-frakció taktikáját a KI III. Kongresszusa előtti időszakban pozitívabbnak értékeli, mint Kun Béláék politikáját. Úgy vélte azonban, leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a Landler-csoport taktikája lényegében helyes, a Kun-frakcióé pedig lényegében helytelen volt. Megítélése szerint helyesebb lenne egy olyan megfogalmazással i élni, miszerint „a Landler frakció volt az, amelynek taktikai irányvonala az ellentmondások ellenére is inkább kifejezte, magában foglalta azokat a követelményeket, amelyekre szükség volt". Kifogásolta a KMP KB-nakaKI III. kongresszusához beadott memoranduma egyes tételeinek nem elég körültekintő bírálatát, s rámutatott arra, hogy a magyar párt belső viszálya ügyében hozott Komintern-határozat ellentmondásosabb, mint ahogy azt a szerző látja. Teljes egészében magáévá tette azonban az opponens a KI III. Kong> resszusa után kibontakozó frakcióharcok, s benne a Landler-frakció kezdeményező szerepének bemutatását. Az ellenforradalmi rendszer konszolidációjával kapcsolatban kívánatosnak tartotta megjegyezni Kirseher Béla, hogy a disszertáció részletesebb elemzését adhatta volna a középrétegek gazdasági-politikai helyzetében beálló azon változásoknak, amelyek 1924—• 25-ben a konszolidációban belső feszültséget okoztak. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kommunistáknak a 20-as évek elején a köztársaságért vívott harcát árnyaltabban kell értékelni, e küzdelemben a KMP számított a munkásosztály mellett más rétegek támogatására és részvételére is. Az MSzMP megalakulásával összefüggésben arra utalt, hogy az valószínűleg egyrészt a KI II. Kongresszusa azon határozatából levont következetéseken alapult, miszerint a kommunistáknak nem kell kilépni a különböző szocialista és szociáldemokrata pártokból mindaddig, amíg azokban mód van a proletárdiktatúra és a szovjethatalom szellemében dolgozni, másrészt a Hl. és IV. kongresszuson az angol kommunisták számára megfogalmazott feladatokkal függött össze. A KMP stratégiai vonalának megítélésében az utóbbi 10 évben változott a tudományos felfogás, ma már bizonyítottnak látszik, hogy a KMP politikai vonala pozitívabb volt, mint korábban látták. Szabó Ágnes is hasonló szellemben értékeli a párt politikáját, Kirsehner Béla maga is úgy látta, hogy a KMP azonnal nem mondhatott le a proletárdiktatúra célkitűzéséről. A Tanácsköztársaság bukása után rögtön nem dőlt el, hogy az ellenforradalmi erők úrrá lesznek-e a válságokon, meg tudják-e szilárdítani hatalmukat, nem lehetett tudni, hogy a konszolidáció hogyan, milyen formák között megy végbe; elvileg az uralkodó osztályok uralma restaurálásának többféle variációja volt lehetséges. Amint tisztázódott a konszolidációs folyamat lényege, az új hatalom osztályjellege, s kitűnt, hogy az reakciósabb, mint az ismert polgári rendszerek, a KMP politikája is változott: felismerték a proletárdiktatúra győzelméhez vezető polgári demokratikus szakasz szükségességót.