Századok – 1971

Történeti irodalom - Szekér Nándor: Föld alatt és föld felett (Ism. Vida István) 489/II

KRÓNIKA 503 kerülték azt a kérdést, hogy milyennek tekintik Berlin felelősségét a háború kirobbanásában. Okfejtésében hozzáfűzte, ez annál feltűnőbb, mivel Kautsky 1937-ben megjelent emlékezetes könyvében szintén hangsúlyozta, hogy annak idején még nem ismerték eléggé a diplomáciai kulisszatitkokat, de e titkok köztudottá válása után Schleifstein az állásfoglalást elengedhetetlennek tekintette. Matthias és Miller viszont úgy érveltek, hogy ők nem azt tekintették feladatuknak, hogy post festa állást foglaljanak, hanem az akkori álláspontokat pontosan rögzítsék ós megvilágítsák. Az 1914 augusztusi problematika kiegészítő kérdéseként vetődött fel az Internacionálé megelőző kongresszusai határozatainak értékelése. Többen a nyugat-német történészek között hajlottak arra (S. Miller, H. Skrypczak), hogy ezeket merő papiroshatározatoknak tekintsék, amelyeket a krízis pillanataiban senki sem vehetett már komolyan. Ezzel szemben a konferencia résztvevőinek alighanem többsége ezeknek irányt, mutató voltát nem vonta kétségbe. Ennek a nézetnek kiváltképpen J. Schleifstein és Fritz Klein adott hangot. A vita során többen érintették a párt „többségi", vagyis a kormányt támogató nacionalista és az ellenzéki „kisebbségi" csoportosulás kapcsolatát. Erich Matthias r (Bonn) azt taglalta, hogy a többség és a kisebbség között nem volt a lényeget érintő elvi nézeteltérés, amit többek között abban is igazolni igyekezett, hogy ismert revizionisták később a független szocialista csoportosulás hangadói lettek (itt Bernsteinre és Eisnerre utalt). Matthiasnak ezt az értékelését többen vitatták. Josef Schleifstein elismerte, hogy kétségtelen akadtak olyanok, akik a baloldalról lettek „ultra nacionalisták" (Lensch, Haenisch) vagy jobboldali revizionisták is állást foglaltak a háború ellen (Bernstein és Eisne'/), s jellemző mégsem ez. A tipikus az, hogy a I reformista, revizionisták lettek háborúpártiak, „honvédők". Jemnitz János azt hangsúlyozta, hogy 1914 őszétől mind nyilvánvalóbb lett a békepárti kisebbség ós a többség szétválása, aminek elhomályosítása megmagyarázhatatlan, hiszen erről a többségi vezetők önéletrajzi írásai, naplói (Scheidemann, David, Ebért) világosan számot adnak. Ugyanitt aláhúzta, hogy milyen sok szinten és periódusban adódott a háború során együttműködésre lehetőség a forradalmi balszárny és a pacifista centrum között, a háború, de egyúttal a háborús kormányokat támogató pártvezetőségek ellen. Részben német, de francia példákra támaszkodva utalt arra, hogy nem véletlenül a pacifista kisebbségi veze• tők vállalkoztak üldözött forradalmi internacionalisták védelmére (Haase — Zetkin, J. Longuet, L. Saumoneau esetében), ami a többségi vezetők esetében elképzelhetetlen. A mélyreható ellentétekre emlékeztetett J. Kowalski egy más összefüggésben, amikor a német annexiós törekvéseket és a pártvezetőség, illetőleg a „többség" felelősségét érintette. Ezzel kapcsolatban felidézte Haase és Hoch indítványait az aamexiós követelések egyértelmű elutasítására, valamint azt, hogy ezeket a többség elvetette. A többség, a pártvezetőség árnyaltabb ábrázolására törekedett S. Miller, amikor hangsúlyozta: Scheidemann ós pályatársainak többsége is úgy ítélte, hogy a háborúért általában a kapitalizmus, az imperializmus a felelős, de ebből nem vonta le a következtetéseket, s nem fordult a német kormány ellen. A német szociáldemokrata többség „felelősségét" hangsúlyozták azok a felszólalók, ígyJ. Schleifstein és J. Brügel (London), akik a párt „ultráinak" imperializmusáról, a kétségtelen imperialista tendenciákról emlékeztek meg. Brügel utalt arra is, hogy az ismertebb szélsőségesen imperialista jobboldali frakció mellett a hivatalos pártvezetőséget, Scheidemannt is mennyiben terhelték az ilyen birodalmi nagyhatalmi gondolatok. | Hangsúlyozta, hogy 1916-ban Scheidemann fellépett ugyan az annexiós követelések ellen, de ugyanezt 1914-ben még elmulasztotta megtenni. Másfelől pedig következetlen volt, amikor Elzász és a lengyel területek esetében ragaszkodott a status quo fenntartásához. Mindezt Brügel nemcsak a pártvezetőség akkori politikájának írta terhére, hanem a 17*