Századok – 1971

Berend T. Iván: Az V. Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszus és tanulságai (Leningrád 1970 augusztus) 249/II

AZ V. NEMZETKÖZI GAZDASÁGTÖRTÉNETI KONGRESSZUS 269 lehet „refeudalizációról" beszélni a szónak abban a szűkebb, s az előadó által a továbbiakban kizárólag használt értelmében, amely a kapitalista fejlődéssel való szembefordulást, annak gátlását jelenti. Ilyen értelemben a „refeudalizáció" közép- és kelet-európai jelenség, s két legfőbb ismérve a munkaerő megkötése („második jobbágyság") és az illető ország agrárjellegének növekedése az ipar és a városok rovására. Megállapítva, hogy a „második jobbágyság" és a robot együttjárnak (az utóbbi erősíti az előbbit, az előbbi megadja az utóbbi növelésének feltételét), arra a konklúzióra jut, hogy „Közép- és Kelet-Európa országaiban a főszerepet a parasztság viszonylag könnyű leigázhatósága játszotta, ami a servage középkor végéig megfigyelhető bár gyöngülő -fennmaradásának tulajdonítható". Ez tette lehetővé, hogy az agrártermékek megnövekvő nyugat-európai keresletét Közép- és Kelet-Európa robotgazdálkodással elégítse ki. A következőkben a földesúri gazdaság különböző modelljeit konstruálja meg, így 1. a termék- és pénzjáradékos gazdaság s vele szemben a robotoltató major, 2. a külső ill. a belső piacra termelő major, 3. a gabonatermelő, az állattenyésztő és a bortermelő major modelljeit. A XVI. század viszonylatában azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a robotoltató major uralma még nem vált véglegessé, „drámai harcot" folytat a paraszti árutermeléssel, s a harc csak a XVIÏ. században dőlt el a földesúri gazdálkodás javára, elsősorban azért, mert az árviszonyok megváltozása révén az agrártermékek piacra vivőinek ipari árut vásárló kapacitása csökkent, amit a robotmunkaerő fokozott kihasználásával próbáltak kiegyenlíteni. A XVIII. században azonban ez a törekvés is csődöt mondott, s ekkor kezd a közép- és kelet-európai nagybirtok egyrészt az agrártechnika javítására, másrészt ipari üzemek alapítására áttérni. A témát sokfelé ágaztató korreferátumok, N. E. Noszov, W. Wyczanski, I. Karaman, G. Hcitz előadásai minden érdekességük ellenére sem kedveztek a vita egységes vonalvezetésének. A hozzászólások részletkérdésekre irányultak s a főelőadással úgyszólván csak a két magyar hozzászóló, Pach Zsigmond Pál és Makkai László foglalkozott, rámutatva egyrészt a XVI—XVII. századi közép-kelet-európai változásoknak a „refeudalizációnál" jóval tágabb, mindenekelőtt a kontinens gazdasági munkamegosztásával, a nemzetközi kereskedelem jellegének átalakulásával, valamint az árforradalommal járó összefüggéseire, másrészt a XV. századi „servage" állítólagos maradványainak túlbecsülésére és a városi-ipari fejlődés megtorpanásának elégtelen hangsúlyozására. Meglepő viszont, hogy a szekció 3. ülése, amely a kapitalizmus előtti tulajdonformák felbomlásával foglalkozott (különös tekintettel Ázsiára), meglehetős érdektelenségbe fulladt. A téma kitűzésére feltehetően azért került sor, mert addig, amíg az ázsiai termelési mód egyes kérdéseit az újabb viták részleteiben érintették, annak felbomlását és a kapitalizmusba való átmenet szakaszait elkerülte az érdeklődés reflektorfénye. Hinnék ellenére sem volt egységes az ülés anyaga, mivel H. K. Wright kanadai kutató nem a kapitalizmus előtti tulajdonformák felbomlását, hanem magukat e tulajdonformákat mutatta be a XVIII. század második felében Dél-Ázsia egyes területein, A. Apostolov jugoszláv kutató pedig a feudális maradványok felszámolásának folyamatát és körülményeit, a Vardar folyó jugoszláv-macedoniai körzetében. Az előadások közül elsősorban H. Kohachiro Takcihashi japán professzor szólt érdemben a témához, a japán feudális földtulajdon felbomlását és a japán parasztság differenciálódását elemezve a felbomlási szakaszban. A