Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

VÁLASZUL SZÉKELY GYÖRGY KRITIKAI MEGJEGYZÉSEIRE 137 tokok nagysága is határozottabban volt megállapítható, mint ahol nagy általánosságban csak birtokrészeket emlegettek, elárulva ezzel, hogy mint birtokközösség részesei a földesúr jobbágyain kívül mások is élnek ugyanazon faluban. Bármennyire jelentős is az eltérés a nyugati ós magyarországi katonai szolgálat és gazdasági alapjaik között, a különbség nem érinti a katonáskodás módját és méreteit meghatározó adománylevelek kiállításának mikéntjét. Ez kancelláriai fogalmazói munkakörbe tartozott s jellegét tágabb értelemben az udvarban dívó szokások határozták meg. Ugyanezek döntöttek megszűnése felől is, amelyre általánosságban a XV. század vége felé került soi'. Ekkor sem az adományrendszer módosulásának, sem a birtokot terhelő kötelezettségek konkrétabbá válásának nem volt része a kancellária elhatározásában, legalábbis egyik vonatkozásban sem tudunk változásról. Úgy látszik, ízlésváltás volt az ok, nem függetlenül ugyan a társadalomtól, de nem is a jogi élet mélyéről sarjadóan. Éppen mert a megszűnés okainak keresése közben nem kell a királyi udvart elhagynunk, felesleges a szokás kezdetét a jogi intézmények alapjainál nyomozni, ezzel is szükségtelenül megterhelve a felépítménykutatást. Egyébként az oklevelek szövegének elbeszélő elemekkel gazdagítása nem szorítkozott az adománylevelekre s nem egyedül az adományosok dicsőítését célozta, mert kiterjedt általános események leírására is. Talán többször is, mint tüzetes vizsgálat nélkül gondoljuk. Bár ma még bizonytalan, honnan ered az oklevelek dispositiója elbeszélésszerű indokolásának szokása, bizonyosnak látszik, hogy a megértéshez a kancelláriai gyakorlat és az udvari élet elmélyültebb ismerete vihet közel. 4. Kancelláriai szokást említve, logikus, hogy most tegyem szóvá, mennyire eltér felfogásom Székelyétől az oklevelek belső kritikáját illetően. Kezdjük azzal, hogy általánosan ismert és elfogadott elv szerint oklevelek felhasználásánál sem érhetjük be cédulákra kimásolt adatok egymás mellé helyezésével s azok kártyaszerű csoportosításával, mintha egyedül a mennyiség volna fontos, hanem azt is vizsgálni kell, hogy az adatot megőrző oklevél hol, milyen körülmények közt s mily szándékkal készült. Az esetek túlnyomó többségében a tény s az azt megörökítő oklevél kapcsolata magától értetődik, probléma mentes, máskor azonban a mérlegelés mellőzhetetlen. Bizonyos például, hogy egy XIII. századi oklevél határjáró részének helynevei az ottani lakosság nyelvére jellemzők s amennyiben azok magyarok, a település magyarnak vehető, ha azonban feltűnően különböznek a nevek, vagy közülök akár csak egyesek is, a tájnak más adatokból megismerhető jellegétől, több lehetőséggel kell számolnunk. Gondolhatunk arra, hogy a nevek különböző nyelvű lakosoktól származnak, de arra is, hogy csak az oklevél írójának megállapítását tükrözik. Az utóbbi esetben azután arra éppen úgy, hogy az író lefordította a helyneveket, mint arra, hogy a falu birtokosai körében dívó elnevezéseket rögzítette meg. Vagyis földrajzi nevek csak azért, mert magyar jellegűek, nem szolgálhatnak minden ellenőrzés ós meggondolás nélkül a táj lakossága magyar voltának bizonyítására. Ily megfigyelések vezettek évtizedek előtt a kritikai elv megállapításához, hogy helynév településtörténeti szempontból való értékelésénél figyelembe kell venni a feljegyzés, az oklevél kiállításának körülményeit. Konkréten: Trencsén megyei települési viszonyok megismerésénél nincs egyforma bizonyító ereje egy dűlőnévnek, ha azt a zoboi'i konvent, a megye vagy a királyi kancellária oklevele tartotta fenn. Ezért is lett szokásos a német településtörténeti tanulmányokban az oklevél keltén és jelzetén kívül az oklevélkiállítót is megnevezni. Ugyanezek az elvek érvényesek az egyes emberek anyanyelve, származása, nemzetisége megállapításánál. Azzal az eltéréssel, hogy amíg helynevek már az Árpád-korból nagy tömegben maradtak fenn, oly kételemű személynevek, amelyek értékesíthetőbbek az egyszerű keresztneveknél, későbbi időből állanak rendelkezésünkre. A családneveknek a nemzetiségi viszonyok megállapításához felhasználásánál azonnal szembetűnik, milyen nagy szerep jutott a feljegyzés írójának, az összeírás elkészítőjének. Az adólajstromok, jobbára már a XVI. századból, nem kisebb mértékben jellemzők az Írnokra, diákra, mint az összeírt adózókra. (Vö. lia H. ; A dézsma adminisztrációja. Levéltári Közlemények, 18 J 19. évf. [1940—1941] 235., 246. 1.)— Szabó István arra törekedve, hogy a nyers adatok tömegéből az életet bontakoztassa ki az olvasó előtt, forrásközlésében is állandóan számolt azzal, hogy az összeírok tolla módosíthatta a neveket. Ily jellegű több megjegyzése olvasható ismert kitűnő kiadványa (Báes, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből. Budapest, 1954) bevezetésében, 8., 11., 16., 18. 1. Veress É.: Háztartás, telek és termelés viszonya hegyaljai ós bodrogközi jobbágyfalvakban a XVI. század derekán. (Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Szerk. Makkai L. Bpest, 1966. 294. sk., 336 — 342. 1.) Amíg a Fekete Péter név cédulára kijegyzve talán azt mutatja, hogy viselője magyar volt, a többi névvel s főleg a megelőző ós későbbi adatokkal kapcsolatba hozva, amidőn esetleg Petrus Niger vagy Peter Schwarz alakban találkozunk vele, kitűnhet, hogy az efféle következtetés alaptalan volna. Vagyis az adat felhasználásának feltétele a forrásszöveg kritikai vizsgálata, amihez ismét hozzá-