Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

138 .M ALYUSZ ELEMÉR tartozik a környezet, a társadalmi viszonyok lehető pontos ismerete. Ismét oly magától értetődő elv, amelyet régtől fogva alkalmazunk s esak azért nem került iskolás lejegyzésre, mert nincs történeti módszertani kézikönyvünk. Éppen mert közismert, látszott elégnek Thuróezy érzelemvilágának ismertetésénél egyszerűen utalni a királyi központi bíróságok sajátságos magyarosító szokására, hogy okleveleikben német városok polgárait magyar névvel illetik, s bizonyítékul hivatkozni Guti Országh Mihály nádor 1478-i ítéletlevelére, amely a nagyszebeni Fleischer Benedek nevét Benedictus Mezaros alakban örökítette meg, továbbá Kanizsai György és Csáktornyai Ernusth János dalmát-horvát-szlavon bánok 1510-i oklevelére, amely Varasd város lakóiul Szabó, Mészáros, Szőcs, Ötvös stb. nevű polgárokat tüntetett fel; ugyanazokat, akiket Varasd megye foglalkozásuk után sartor, carnifex, pellifex, aurifaber megjelöléssel illetett. A két példát Székely nem találta meggyőzőnek. Elutasítása szerint a névvariációkat „leegyszerűsítés . . . pusztán kancelláriai divatból magyarázni, mert legalább ezzel egyenlő súlyú oka lehet a magyarországi városok egy részének (pl. Buda) magyarosodása, amit a szász és délszláv környezetű városok esete alig cáfol". Székely utalása szükségessé teszi a budai adatok megvizsgálását. Helyzetemet megkönnyíti Kubinyi András közelmúltban megjelent tanulmánya (Budai és pesti polgárok családi összeköttetései a Jagellókorban. Levéltári Közlemények 37 [1967] 227 — 291. 1.), mivel ez a forrásadatok ezreinek gondos felsorakoztatásával megállapította, hogy Buda német polgárságának vezető rétege a magyar patríciusoktól éppen úgy elzárkózott, mint lefelé a középrétegek irányában, s miként az, az utóbbiak is „inkább házasodtak idegen városok azonos rétegből származó polgáraival, mint saját városuk másik rétegének tagjával össze" (283. 1.). Az okleveles adatok tömege, anélkül, hogy ennek bizonyítása lett volna a kitűnő munka célja, kétségtelenné teszi, hogy Budán a polgárság azon része, amelyet az oklevelek személyenkint számon tartanak, amely tehát nemcsak névtelen tömeg, nem került abba a helyzetbe, hogy magyarrá legyen. Székely mintha ellenkező esetekről tudna s azokat általánosítaná. Talán Budai Farkas Lászlóra gondol, akinek Tirnauer László neve valaha éppen úgy zavart okozott, mint téves azonosítása Dédi Farkas László nemessel, Hunyadi kormányzó tanácsának tagjával (Székely Oy. : A huszitizmus és a magyar nép. Századok, 90. évf. [1956] 575. 1.). Ebből az időből, a XV. század első feléből valóban ismeretes, Salamon Ferenc is említi, Onwein budai bíró, akit Bornemiszának is hívtak s így akár elmagyarosodott németnek volna vélhető. Mint Kubinyi András lekötelező szívességgel kikeresve gyűjtéséből az adatokat, közölte velem, 1435-ben városi kiadvány nevezi Petrus Onvveinnek, ugyanebben az évben és 1441-ben közjegyzői oklevelek, 1442-ben a nádor Petrus Bornemyzanak mondják, 1445/6-ban pedig Buda város, mintha csak megsejtené dilemmánkat, Onwein alias Bornemyzanak írja nevét. Nyilván nem névváltoztatásról van szó, a legkevésbé pedig érzelmek melletti bizonyságtételről. Az utóbbi esetben azt kellene következtetnünk, hogy Onwein németnek vallotta magát. Modern korra jellemző magatartásnak a XV. századba vetítése, s belőle társadalmi folyamatra következtetés helyett inkább megközelítjük a valóságot, ha azt mondjuk, hogy a bíró nevének kettősségében a társadalmi környezetnek, a város lakosságának megoszlása jutott kifejeződésre. Hasonló névhasználatról szóló példák ismeretesek közel egy évszázaddal későbbről is. Szintén Kubinyi Andrásnak köszönhetem az adatokat, amelyek, anélkül, hogy általánosítani kívánnék, mintha még annyi következtetést sem engednének meg, mint az Onwein — Bornemisza példa. Azt találjuk ugyanis, hogy a budai német mészárosok céhkönyvében (1500— 1529) német néven említett egyes mestereket az 1507—1510-i évekből fennmaradt bortizedlajstromok magyar néven szerepeltetnek. Aki tehát mint mészáros Mert Kaiser, az mint szőlőbirtokos Martinus Chazar, Wolfgang Feyrtag azonos ínneppel, Hanns Sybnburger Iohannes Erdély vei, Hanns Kren Iohannes Thormaval. A legutóbbi névpár tarthat vissza attól a következtetéstől, hogy ne a tizedszedő önkényének tulajdonítsuk a magyar neveket, amennyiben Thorma Jánossal találkozunk a budai káptalan 1519-i kiadványában is. Sőt a céhkönyv azzal, hogy Wolfgang Sehmidet Koachnak is nevezi, szintén arra utal, hogy a kettős nevek a magyar és német lakosság egymás mellett élésével magyarázhatók. Még néhány példa, ugyancsak Kubinyi gazdag anyaggyűjtéséből annak illusztrálására, hogy egyedül a név alapján nem dönthető el viselőjének nemzetisége, hanem valamennyi fennmaradt adat szembesítésére van szükség, beleértve a nevet fenntartó szöveg gondos vizsgálatát, amint erre Mollay Károly ismételten példát mutatott (Középkori soproni családnevek. Bpest, 1938. 12., 36. 1.; Fehértói К.: A XIV. századi magyar megkülönböztető nevek. Nyelvtudományi Értekezések 68. Bpest, 1970. 50. 1.). A budai tizedlajstromokban és a budai káptalan jegyzőkönyvében (1520) szereplő Óváry István magyarnak látszik, annak ellenére, hogy a pozsonyi káptalan 1523-ban Altenburgernek írta nevét; feltehető ugyanis, hogy a német változat mellett a hiteleshely jegyzője döntött. Az ugyancsak a tizedjegyzékek Felfeldyjének magyar volta azonban már kétsé-