Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

136 .M ALYUSZ ELEMÉR tet, s felfogásával oly teljes mértékben egyet értek, liogy így módosítanám szavait: egyáltalán nem tartható annak. De félreértést okozó mondatom sem a kifogásolt értelemben hangzott el: A korai magyar történetírás „sajátságos magyar jellegét éppen annak köszönhette, hogy ilyen hagyományokra támaszkodott". Ha ilyen helyett megismétlem a magyar szót, nyilván senkinek sem jut eszébe feltételezni, hogy a nekem tulajdonított értelemben képzeltem el néphagyomány és történetírás találkozását. Mentségemre legyen, hogy magától értetődő dolgokról szólva, a stílus egyhangúságának elkerülése érdekében igényeltem a szokásosnál aligha nagyobb szabadságot. Egyet értek Székellyel, hogy a magyar népi epikus hagyomány és a krónikaírás kapcsolatának vizsgálatánál a külföldi viszonyokat tanácsos figyelembe venni, mivel ,,a hasonló magyar történetírási probléma is szélesebb keretben érthető meg", nem tartom azonban sikerültnek a Ramon Menéndez I'idal munkásságára utalást. Az nagyon örvendetes, hogy Székely az etnográfusoknak és irodalomtörténészeknek jelzi, mennyire hiányát érzi a magyar történettudomány a tájékoztatás elmaradásának, mily felfogás uralkodik ma a történeti mondák keletkezéséről. A két világháború között J. Bédier elméletére támaszkodva Solymossy Sándor könnyen érthető formában elmondotta, hogyan képzelhető el a Lehel-monda keletkezése, s leírása a történészeket megmentette mind a már elavult teóriákhoz ragaszkodástól, mind attól, hogy viszonylag új kutatási irány szakirodalmában fáradságosan tájékozódva, alig elkerülhető tévedések árán maguk keressenek utat egy számukra bizonytalan területen. Mennyiben haladt túl a kutatás a lassankint két emberöltő előtti fokon, arról történet irodalmunk nem értesült. Nem hisszük azonban, hogy éppen Menéndez I'idal segítene előre, hacsak Székely nem ismeri az ő hatalmas terjedelmű munkásságának oly részeit, amelyek az avatatlanok előtt rejtve maradtak. Sem a Roland-ének, sem a Cid-mondakör keletkezését egyéni felfogással tárgyaló monográfiák nem nyújtják azt, aminek egy magyar kutató hasznát vehetné. Nem a lovagi epika körébe tartozó jelenségek vizsgálatára van ugyanis szüksége annak, aki krónikaszerkesztményeink néphagyományból származó részeit kívánja elemezni. Sem ideológiai, sem filológiai vonatkozásban. Lovagság, sőt feudalizmus előtti állapotok nehezen volnának megérthetők chanson de geste segítségével. Az ibériai folklór más elemei inkább támogathatnának. Azt, kellene tudnunk, hogy Cid és Roland mór ellenfeleinek, s ezek őseinek hősi tetteiről maradt-e fenn népük körében hagyomány, élt-e ilyen élő szóban s nyert-e megörökítést valamilyen formában. Mivel a magyar történeti hagyomány jelenségeit keleti népek folklórjából kell kihámozni, az arabság szellemi világában tájékozódás, feltéve hogy ilyenre egyáltalán van lehetőség, csak kezdő lépés lehetne. A voltaképpeni feladat a magyarsággal — legtágabb értelemben — rokon népek őskorának megismerése, ahol az analóg jelenségeket eddig is kereste hazai kutatásunk, általában pedig a természeti állapotukból már kiemelkedett, de az írásbeliség színvonalára még el nem jutott népek kulturális viszonyainak vizsgálata. 3. Nem remélem azt sem, hogy az ugyancsak keleti gondolatvilág hagyatékából származónak látszó hősdicsőítési szokás megismeréséhez közelebb segítene a Székely által felvetett szempont. Arról a különbségről van szó, hogy amíg a magyar királyi oklevelek inkább több, mint kevesebb részletességgel el szokták beszélni az adományos életét, más európai kancelláriából kikerült adománylevelek mellőzik az ilyesféle leírásokat. Mivel bizonytalan, hogy mily mértékben, vajon kivétel nélkül vagy csak korhoz és területhez kötötten, a kérdést a Le Moyen Age publicitásán keresztül 19(>9-ben a szakkörök elé terjesztettem. Eszerint a jobbára középeurópai forráskiadványok XIV—XV. századi anyagára támaszkodó megfigyelés még megerősítésre szorul, s mert cáfolat is lehet osztályrésze, voltaképpen korai a jelenség eredete felől vitáznunk. Amennyiben mégis az derülne ki, hogy az említett kancelláriai szokás egyedül nálunk érvényesült, bizonyára joggal magyarázható valami különleges hazai okkal a jelenség. Feltevésemmel szemben, amelynek lényege, hogy a szokás, mivel a XII. sz. közepén már élt, a feudális társadalmi rend kibontakozását megelőző kor hagyatéka lehet, Székely úgy véli, hogy azért volt szükség az érdemek elbeszélésére, mert a magyar adományrendszer szolgálat utólagos jutalmazásán alapult, szemben a „hűbérintézményekkel gazdag" nyugati feudalizmussal, amelynek jellemző sajátsága, hogy ,,a nyugati hűbérbirtok a maga kikötött szolgálati feltételeivel sokkal konkrétabb tartalmú". A magyarázat megint elvont, jogi szabályokkal körülhatárolt rendszereket állít egymás mellé ott, ahol a társadalmi viszonyok fejlettsége határozott. A nyugati lovag és a magyar serviens vagy nemes közt nem szolgálatuk lényegében volt különbség, s birtokaiknál is ez volt a helyzet. Azt, hogy birtoka után hány és milyen felszerelésű fegyverest kell a hadba hívó parancsra kiállítani, a XI11. századi német lovag azért tudta pontosan, mert az ő terhei már régtől fogva meg voltak állapítva, nem úgy, mint a magyarországi vitézé, aki könnyű fegyverzetét egyébként még csak ekkortájt váltotta fel páncélossal. Ugyanily fejlődéskülönbség nyilvánult meg az adományrendszerek között. Ott, ahol minden egyes telekhányad terheit külön-külön tartották számon, a bir-