Századok – 1971

Közlemények - Vuk Vinaver: Jugoszlávia és Magyarország a Tanácsköztársaság idején 1217/VI

JUGOSZLÁVIA ÉS MAGYARORSZÁG A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEJÉN 1219 lább Boszniába keljenek át a csapatok. Ezt november 2-án az I. hadsereg parancsnoksága elrendelte. November 3-án azt állapították meg, hogy minden jel szerint nincs már Ausztria-Magyarország, hanem csak Ausztria, Magyarország, Csehország és Jugoszlávia. Ezért november 4-én a főparancsnokság elrendelte a Bánát és Bácska megszállását a Maros— Szabadka—Baja — Pécs vonalig, ahogy ezt már korábban elhatározták. Az I. hadsereg november 3-án kelt át a Dunán, Henrys tábornok pedig aznap megparancsolta: be kell vonulni a Bánátba, Boszniába, Horvátországba. „Minél mélyebben kell behatolni a leendő Jugoszlávia területeire", parancsolta a főparancsnokság november 8-án. Délről előrenyomulva, a csapatok október 28-án elérték a Dunát, november 1-én felszabadították Belgrádot, november 3-án itt tárgyaltak a magyar parlamenterekkel, és november 4-én előterjesztették követelésüket: az összes délszláv nemzetiségű területek kiürítését. A parlamenterek ezt a követelést átadták Kövessnek. A csapatok átkeltek a Dunán, november 5-én bevonultak Zimonyba és Pancsovára, 6-án Fehértemplomba. Károlyi november 6-án érkezett meg és kérte, hogy maradjanak meg a régi határok (kivéve Horvátországot); újabb területek megszállását elvetette, a Pécs és Szabadka iránti követelést visszautasította. Felvilágosításokat is kért „politikai kérdésekről" (az északi határ). Miután a magyar javaslatokat nem fogadták el, Károlyi halogatta a dolgot és úgy vélte, hogy mégis elért valamilyen eredményt: elismerték a magyar államot, északon a határ nem változik, délen megmarad a magyar közigazgatás. Valójában a halogatás a szerb főparancsnokságnak vált hasznára, amelyet Franchet D'Esperey megbízott, hogy folytassa akcióját. Mikor Károlyi elutazott, a szerb csapatok bevonultak Ó-Pazovára, Mitrovicára, Indijába, november 9-én Újvidékre, 10-én Versecre, 13-án Szabadkára, és aznap este Bajára. Csak ezután írta alá Belgrádban Linder Béla a katonai egyezményt, november 13-án 23h 30' érvénnyel.1

4 Ezen egyezmény körül hamarosan nagy vita támadt. A nacionalisták azzal támadták Károlyit, hogy „megnyitotta a kapukat" az ellenségnek. Magyarországon sokan valóban azt hitték, hogy november 1-én a szerb csapatok a Dunánál voltak és hogy csak később, 13-án nyomultak be Magyarországra.1

5

Hajdú és Valiani bebizonyították, hogy Károlyi nem akkor hibázott, amikor Belgrádba ment, hanem amikor a belgrádi feltételeket nem fogadta el azonnal; igaz, hogy még ez se sokat használt volna, a csapatok mégis bevonultak volna.1

6

November 8-án a cseh csapatok benyomultak Szlovákiába, november 23-án pedig a román csapatok Erdélybe. A védekezés tényleg nem volt lehetséges. Linder szerint a front már széthullott, amikor ő a fegyverszünetet aláírta.1' A régi Magyarország nem maradhatott fenn; nemztiségeinek igazságos követelései azonban az őket felszabadítani akaró országok hódító törekvéseivel keveredtek. A területek elszakítása, amelyekhez Magyarország ragaszkodott, most a Monarchia szétesése, a szerb, cseh és román csapatok bevonulásának körülményei között következett be. Magyarországtól nemcsak nemzetiségi területeit vették el, hanem magyar lakosságú területeket is. Másrészt a magyar kormány nem mutatott megértést még a kétségtelenül nemzetiségi területek átadása iránt sem. Az összeütközés elkerülhetetlen volt a fegyverszünet megkötése után is. 14

AVII, Pop. 3, k. 468, f. 1, 15, 16, 29/1. A szerb főparancsnokság szerepe „nagyon gyenge volt, szinte semmi" jegyezte meg M iáié 1919. szept. 6-án. 15

Doberdói Breit József: A magyarországi 1918 — 1919 évi forradalmi mozgalmak ós a vörös háború története, I. köt. Bpest. 1925, 116. 1. 16

Hajdú: A polgári demokrácia külpolitikája, 878. 1. — Leo Valiani: La politica estera dei governi rivoluzionari ungheresi del 1918—19. Rivista storica italiana, 1966, f. IV, 860-861. 1. "Népszava, 1919. febr. 1. (A múlt bűne).