Századok – 1971

Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V

1198 ZSIGMOND LÁSZLÓ must tartalmi és szervezeti szempontból egyaránt, akkor nem is olyan túl hosszú, Engels kifejezését használva, az a gondolkodási idő, amelyre az értelmiségnek volt szüksége ahhoz, hogy vállalja az elkötelezettséget a munkásosztály oldalán. На a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben az értelmiség olyan kimagasló alakjai, elég német vonatkozásban Mehringre vagy francia vonatkozásban Jaurèsre utalni, - több évtizedes vívódás útán szocialistává váltak, úgy ebben a munkásosztály helytállásán és a munkásmozgalom erősödésén túl az értelmiség ún. megtérése szempontjából mindenekelőtt két tényező játszott döntő szerepet: a marxizmusnak tudományként való jelentkezése és kezelése, valamint a szocializmusnak, mint a humanizmusnak az ígérete. A századforduló legégetőbb kérdéseire tapintott rá Ady az Anatole France-ról írott cikkében, amely egyben mindazokat a problémákat tartalmazza, amelyek saját útkeresésében is foglalkoztatták. Ady számára ugyanúgy mint Anatole France számára nehéz elhatározást jelentett a régivel való szakítás, az oldás után az új kötés, és ha Anatole France végül is a kötést vállalta, úgy ezt csakis az emberek nagykorúsága feltételezésében tette. Anatole France-ot még hosszú ideig, sőt élete végéig foglalkoztatta, amint az „Istenek szomjaznak" c. regénye is tanúsítja, attól való félelme, hogy a tegnap prófétái a holnap pápáivá válhatnak. Regénye alapmotívumának lehet tekinteni egyik versének azon sorát, amely így hangzik: „les hommes sont cruels quand un dieu les agite." Az elidegenedés minden formája ellen jelentett nemcsak tiltakozást, hanem alternatívát is a Párizsi Kommün, mert nemcsak széttörte a fizikai és a szellemi elnyomás eszközeit, hanem a kommuna, az önkormányzat és ez volt a „commune" eredeti értelme a kommunális alkotmány formájában biztosítékot ígért a múlt megismétlődése, az elidegenedés bármilyen formában történő megújulása ellen." A kommunális alkotmány — írja Marx »Polgárháború Franciaországban« című művében — visszaadta volna a társadalmi testnek mindazt az erőt, amelyet eddig a társadalomból táplálkozó és azt szabad mozgásában gátoló élősdi állam felemésztett. Ez az egyetlen cselekedet elegendő lett volna arra, hogy Franciaország újjáéledését elindítsa." A megállapítás igazát teljes mértékben alátámasztják Dürkheim „Az öngyilkosság" című munkájának az adatai. Ha Franciaországban az ötvenes évektől kezdve az öngyilkosságok száma állandóan növekedett, ebben azon túl, hogy a társadalom hagyományos rendje megrendült, és azzal együtt eszmei téren is vákuum keletkezett, nagy szerepe volt annak is, hogy mint rendkívül központosított és bürokratikus szervezet az állam megfosztotta az embereket országos és helyi méretekben egyaránt minden kezdeményezéstől és öntevékenységtől, valósággal szétdarabolta a francia társadalmat. Pedig „az egyénnek — írja találóan könyvében Dürkheim nemcsak időről-időre, hanem életének minden pillanatában tisztában kell lennie azzal, hogy tettei valamilyen célt szolgálnak. Csak akkor nem érzi hiábavalónak életét, ha folyamatosan tudatában van, hogy egy őt közvetlenül érintő cél szolgálatában áll. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha közelről körülveszi egy egyszerűbb és kisebb terjedésű társadalmi közeg, amely könnyen elérhető célt nyújt tevékenysége számára." A Párizsi Kommün megcsillogtatta, ha rövid időre is, az élet értelmét, és ebben nagy szerepe volt olyan tagjainak, mint Varlin vagy a magyar származású Frankel Leó, akik a földön járva mindent elkövettek, hogy a Párizsi Kommün szociális aspektusa minél inkább kidomborodjék. Nem tartoztak azok közé, — mert ilyenekben sem volt hiány —, akiknél az ékesszólás, Vallès