Századok – 1971

A moszkvai történészkongresszusról 1129/VI

1136 A MOSZKVAI TÖRTÉNÉSZKONGRESSZUSBÓL alkalmaztak gépeket. Néhányan általánosabb elvi kérdéshez szóltak hozzá: így К. V. Hvosztova szovjet kutató annak a fontosságát hangsúlyozta, hogy esetenként meg kell állapítani, mi a vizsgált adatok reprezentatív értéke. J. Weibull dán történész azt szögezte le, hogy a történésznek is meg kell anynyira tanulnia a gépi technikát, hogy problémáit le tudja fordítani a gép nyelvére. Boskov szerint a gépi kvantifikáció 3 fő munkafázisból áll: a program felállításából, a számítások elvégzéséből és az eredmények interpretálásából. Az 1. és 3. mozzanat a döntő, ez semmiképp nem lehet mechanikus, ezekhez a történész judiciumára van szükség. Magyar részről Zimányi Vera ismertette, milyen területeken folynak nálunk hagyományos módszerekkel kvantifikációs munkák, továbbá beszámolt arról, hogy folyamatban van a gépi kutatás megszervezése. Egyben vitába szállt Sestan olasz professzorral, aki az előző napra készített referátumában azt fejtette ki, hogy a struktúrák csupán a történész agyának a konstrukciói. összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy ez az ülés a matematikai módszereknek (közelebbről a komputerek alkalmazásának a történettudomány terén) általános elismerésével végződött, és mind a szocialista államok, mind pedig a nyugati államok történészei égetően fontos feladatnak tartják e hasznos, a munka hatékonyságát megsokszorozó módszer alkalmazását, persze szem előtt tartva mindazokat a buktatókat, amelyeket a gépesítés során ki kell kerülni. Az életrajz helye és szerepe a történelemben c. témához a kongresszusra négy referátum készült. Az első munkálatban (A biográfia és a történettudomány) H. L. Mikoletzky és H. Lutz bécsi professzorok összeállították az életrajzi irodalom történetét 1800-ig. A legérdemlegesebb referátumot A. Wilson kanadai professzor írta ,,Az életrajz, mint történelem" címen. Tanulmányában kifejezést nyert az aggodalom, hogy az életrajz, mint műfaj és ábrázolási forma lassan háttérbe szorul „a gazdasági deterministák, a szociológiai történetírás és a kvantifikációs hajlam következtében". E megállapítással ugyanakkor a marxista történetírás felett is bizonyos bírálatot kívánt gyakorolni. Wilson referátumának érvei egészében az életrajz mellett szóltak; számos példát hozott fel és lehetőséget mutatott be arra, hogyan hasznosítja a társadalomtörténész is a biográfia tanulságait, sőt azt is fejtegette, hogy az ún. csoportos életrajzokból kvantifikáció útján milyen eredményeket lehet leszűrni. W. Hubatsch (NSzK) nagy irodalomra támaszkodó taulmánya (Életrajz és önéletrajz a forrás és az ábrázolás problémája) pontosan elemzi a két műfaj sajátosságait, elhatárolja ezeket a hasonló műfajoktól (emlékiratok stb.), s áttekinti a kérdés egész újabb irodalmát, kritikát gyakorolva a legújabb holland és angol munkák elméleti megállapításai felett. Tanulmánya egészében rendkívül magasra értékeli az életrajzot; sőt — jelentősen eltérve az eddigi általános felfogástól -igyekszik az önéletrajzot is felmenteni a túlzott szubjektivizmus megszokott vádja alól. Ha nem is válaszolja meg kielégítően, de felvet néhány lényeges kérdést is, mint amilyen az: ki érdemes arra, hogy róla életrajzot írjanak. Az életrajz, önéletrajz problémáira adott feleletei azonban általában Ranke és Dilthey eszméinek körében mozognak. L. de Jong, a második világháború történetével foglalkozó holland intézet igazgatója „A történész és az interjú" címen írt referátumot. Ő is védelmébe vette a visszaemlékezéseket a szubjektivitás vádjával szemben, s utalt arra, hogy egyes történelmi dokumentumok objektivitása is megkérdőjelezhető. A vitában több ország képviselője beszámolt a biográfiák elterjedett-