Századok – 1971

A moszkvai történészkongresszusról 1129/VI

A MOSZKVAI TÖRTÉNÉSZ KONGRESSZUSRÓL 1133 Lenint és a leninizmust valamiféle sajátos orosz jelenségként fogják fel, utalt arra, hogy a tőkés világ nem csupán ideológiai érvekkel igyekezett ezt „bizonyítani", hanem katonai erővel is, amint azt a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenció is tanúsította. A lenini tanok igazsága azonban utat tört. A leninizmus nemzetközi érvényességének ismételt bizonyítéka mind a magyar népi demokratikus forradalom győzelme a felszabadulás után, mind a többi népi demokratikus állam megalakulása is. Nem lehet tehát tartósan elnyomni a lenini eszmék nemzetközi érvényesülését. Ez a történelem tanulsága. Mucsi Ferenc felszólalásában abból indult ki, hogy bár Lenin nem volt hivatásos történész, számára — a forradalmár számára — a történelem kulcs volt a jelen problémáinak jobb megértéséhez s a jövő feladatainak megalapozottabb kitűzéséhez. Lenin egyes társadalomtörténeti jellegű tanulmányait és cikkeit elemezve megállapította, hogy Lenin maradandót alkotott az oroszországi társadalom egyes osztályainak, rétegeinek matematikai-statisztikai módszerekkel történt elemzésével. A módszertani szekció előadói között szerepelt az NSzK-beli Th. Schieder, aki referátumát elkészítette, de személyesen nem jelent meg Moszkvában, a ciprusi Th. Papadopulosz, továbbá a kanadai A. Dubuc, az olasz E. Sestan. Valamennyiük témája a fő kérdést világította meg: a történettudomány és a többi társadalomtudomány módszerét. Az amerikai J. Hexter referátumában a kvantifikáció alkalmazása volt a középpontban, amivel inkább a második napi témához kapcsolódott. A francia A. Dupront a nyelv szerepét vizsgálta, a nyelvészetet, a társadalomlélektant és a pszichoanalízist mint a történelem segédtudományait mutatta be. Elekes Lajos a történelem és a társadalmi tudat kérdését elemezte referátumában. Bevezetőben a szerző vázolta a történelmi ismeretek szerepét korunk gondolkodásmódjának alakításában. A magyarországi marxista —leninista historiográfia eredményeire támaszkodva és különböző külföldi munkák elemzése alapján kimutatta a feltárható érintkezési pontokat az egyes irányzatok között, de rámutatott a történeti iskolák különbségeire is; a relativista koncepciótól a neopozitivizmusig, a történeti ismeretek és a történettudomány szerepének megítélését illetően. Kitért arra, hogy a történettudomány milyen helyet foglal el egyes országokban a társadalomtudományok sorában, és részletesen foglalkozott a technikai valamint a természettudományos érdeklődés korunkra jellemző előtérbe kerülésének hatásával. Noha valóban kedvezőtlen jelenség a társadalomtudományi és a természettudományi kultúra elszakadása és a történeti megismerés konkréten determinált módszereivel szemben kinyilvánított fenntartás, a történeti érdeklődés alakulását pesszimistán értékelő véleményekkel szemben hangsúlyozta, hogy a valóság igazolja azt a régi hipotézist, amely szerint a forradalmi periódusok, a széles tömegek aktivitása megnöveli a történeti ismeretek iránti igényt. A történettudomány mutatott rá — képes a maga eszközeivel jelentősen hozzájárulni a tudomány szerepének általános jellemző növekedéséhez: A valóság bemutatásával közelebb visz a történeti folyamat megismeréséhez, következésképpen a jelen teljesebb megértéséhez. Megfigyelhettük, hogy a referátumok között a fő kérdésekben nem volt éles felfogásbeli különbség. Megegyeztek abban, hogy a történettudománynak a társadalomtudomány előretörése mellett is van létjogosultsága. A történetírás és a társadalomtudomány kölcsönösen kiegészítik egymást. A történelem önálló tudomány, amely — korlátozott mértékben — felhasználhatja