Századok – 1971

A moszkvai történészkongresszusról 1129/VI

изо A MOSZKVAI TÖRTÉNÉSZ KONGRESSZUSRÓL 608 ugyanez bizonyos fokig már túlzsúfolttá és nehézkessé tette a kongresszus tudományos vitáit, s nehézítette színvonaluk zavartalan megóvását. Amilyen mértékben növekszik a nemzetközi történészkongresszusok iránti érdeklődés és a résztvevők száma már pedig ez az elmúlt négy kongresszus során határozottan növekedett —, olyan mértékben nehezedik meg a kongresszus tudományos programja összeállítóinak, szervezőinek, a Nemzetközi Történettudományi Bizottságnak feladata a kongresszus tudományos programjának az előkészítésében, azoknak a témáknak, problémáknak a kiválogatásában, amelyek a leginkább alkalmasak vitára, amelyek legközelebb állnak ma a világ történészeinek érdeklődési köréhez. Az elmúlt évtizedben és különösen a moszkvai kongresszus előtt a Nemzetközi Történészbizottság sokat módosított a kongresszusok már-már megkövesedni látszott felépítésén. Az első és lényeges újítás a program összeállításában az volt, hogy a rendezők, szakítva a hagyományos ókor-, középkor-és legújabbkor szekció-beosztással, az első napra két — bár érdekesség és jelentőség szempontjából nem egyenrangú — fő témát emeltek ki. E két fő téma közül az egyik metodológiai kérdésekkel foglalkozott. E téma kiválasztása különösen szerencsés volt, hiszen a történész és a társadalomtudományok kapcsolata, a számítógépek alkalmazása a történeti kutatásban, olyan kérdések, melyek méltán állnak ma a figyelem középpontjában. A másik téma jelentőségét, fontosságát szintén aligha lehet kétségbe vonni, hiszen ez éppen arra tett kísérletet, hogy Ázsiát, Afrikát, Dél-Amerikát is bevonja a megbeszélések tárgykörébe és az irántuk való tudományos érdeklődést kiszélesítse. Az első, illetőleg második napon lezajlott megbeszéléseken túlmenően a továbbiakban a kongresszus menete bizonyos fokig a hagyományos vonalon haladt. De a hagyományos szekció-üléseken is tapasztalható volt az újító szándék. Egyfelől az egyes korszakok fő témáit kiemelték, gondosan ügyelve, hogy ezek tárgyalása ne essék időben egybe. Általában egy fő téma köré 4 — 5 rapportot (beszámolót) csoportosítottak, melyek tárgyukban többékevésbé érintkeztek egymással és együttesen, de sok oldalról világították meg, vagy kellett hogy megvilágítsák a fő témát. Az előre beküldött és a szovjet rendező fél segítségével jórészt időben kinyomtatott referátumok általában körülbelül 15 oldal körül mozoghattak; emellett a rapportok, referátumok szerzőinek joguk volt a vita előtt mintegy 10 percen át mondanivalójukat kiegészíteni, vagy főtéziseiket aláhúzni, kiemelni. Másfelől a főtémáknál bevezették a szakértők rendszerét, akik délelőtt az előadások szerzőivel vitatkoztak, csak délután nyitva meg a vita lehetőségét valamennyi résztvevő számára. Nos, ha az újítás célszerűsége felett még megoszlanak is a vélemények, aligha tagadható, hogy egyes szekciókban a szakértőkkel folytatott eszmecsere ténylegesen ösztönzést adott az általános vita számára is. A résztvevők, ha rövidebben is, de igen figyelemre méltó gondolatokat vetettek fel, amelyeknek részletes kidolgozásával még találkozni fogunk az elkövetkező évek történeti irodalmában. A szakértők alkalmazása tehát ilyen értelemben kétségtelen előnnyel járt. A viták negatívuma viszont az, hogy éppen a fő témáknál korlátozták a vita lehetőségét — tekintettel arra, hogy a délelőtti vitát csaknem kizárólag a szakértőknek tartották fenn —, ami a hozzászólásokat részben lehetetlenné tette, részben pedig oly rövid időre szabta az egyes felszólalások idejét, hogy az alig volt alkalmas beható tudományos érvelés kifejtésére. A szekció-ülések a továbbiakban azután a kisebb korreferátumok vitájára összpontosultak. Ezeken szakértői rendszert