Századok – 1971

Folyóiratszemle - Kuzmanova; A.: Románia és a balkáni paktum diplomáciai előkészítése 1073/V

1073 l'OLYÖIRATSZEMLE A differenciálódás dinamikáját csak közvetve lehet megállapítani. De ha figyelembe vesszük, hogy 1834 ós 1874 közt mintegy 160 000 ember telepedett meg újonnan Szerbiában, ami 1874-ben az egész lakosság kb. 11 %-át jelenti, 1834-ben pedig közel 25%-át, arra következtethetünk, hogy az 1820—30-as években a szegónyparasztok aránya kisebb volt 20%-nál, a középparasztoké pedig nagyobb volt, mint az 1840—50-es években. A gazdag parasztságra csak egyéni adatok állnak rendelkezésre, ismerünk pl. 1836-ból egy vagyonösszeírást, amely szerint az illető tulajdonába tartozott egy nagy ház, két kisebb ház, két kocsma, egy bolt, egy vízimalom, 15 000 szőlőtős szőlőbirtok, 3000 szilvafás kert, 180 sertés, 170 juh, 30 szarvasmarha, 10 ló és több mint 43 ha szántó és rét. 1838-ban egy középparasztinak tekinthető gazdaság birtokállománya a következő volt: egy ház a hozzá tartozó felszereléssel, 105 sertés, 13 szarvasmarha, 2 ló és mintegy 1 1 ha szántó, rét, kert és szőlő. A gazdag parasztok száma biztosan igen csekély volt. Markovié a maga adatát a 20% földnélküli parasztról V. Jakáié szerb statisztikustól vette át, de később maga is belátta, hogy ezek a becsült statisztikai adatok megbízhatatlanok. Osszefoglalólag tehát azt lehet mondani, hogy az 1830—50-es években a szegényparasztság aránya 20% körül volt, a parasztság zömét a középparasztság tette ki, a differenciálódás az ország gazdasági elmaradottsága miatt csak lassan haladt előre, fékezte a falusi burzsoázia földszerzésének korlátozása az 1830-as években (ami a parasztmozgalmak következménye volt), a faluközösség és a nagycsaládi rendszer megléte, meg a kölcsönös segítségnyújtás még meglevő patriarchális viszonyai. A paraszti gazdaság még megtartotta félig naturális jellegét. (Etudes Balkaniques 1970. 2. sz'. 124—133. I.) N. A. Kuzmanova: Románia és a Balkáni paktum diplomáciai előkészítése 1933 második felében és 1934 elején a Balkánon nagy diplomáciai tevékenység indult meg, amelynek eredményeképp 1934. február 9-én Románia, Jugoszlávia, Törökország ós Görögország aláírta a Balkáni paktumot. A cikk a román kormány álláspontját és a Balkáni paktum létrehozására irányuló diplomáciai erőfeszítéseit ismerteti. A szerző kifejti, hogy a nemzetközi kapcsolatokat ós a balkáni népek történetét vizsgáló román történészek a paktum diplomáciai előkészítéséről, létrejöttéről és jellegéről csak általánosságban ós röviden szólnak, nem szentelnek külön figyelmet Románia szerepének. Ez vonatkozik pl. Cr. Popisteanunak a „Románia és a Balkáni antant" c. érdekes munkájára is, amely röviden foglalkozik ezzel a kérdéssel. A román történetírás helyesen emeli ki N. Titulescu külügyminiszter szerepét a paktum előkészítésében, de nem tárja fel azokat az okokat, amelyek a román kormányt a paktum aláírására késztették ós nem mutat rá a résztvevő országok között felmerült ellentétekre sem, amelyek az érdekek és célok különbözőségét tükrözték. A cikk vitába száll azokkal a szerzőkkel, így többek között J. M. Opreaval is, aki lebecsüli ezeket az ellentéteket és azt állítja, hogy a Balkáni paktum „egy közös érdeket szilárdított meg, amely egyaránt fontos volt az aláírók ós az alá nem írók számára", az egyetlen forma, amely megfelelt a délkelet-európai országok érdekeinek és vitathatatlanná teszi a paktum pozitív értékelését. Az első világháborúból győztesként kikerülő Románia területe ós lakossága kb. 2,5-szeresóre nőtt. A román uralkodó körök az újonnan szerzett területeken a status quo fenntartására és hatalmuk megszilárdítására törekedtek, s ez alapvetően meghatározta az ország külpolitikai irányvonalát is. Ez a közös érdek egyesítette a Kis Antantban