Századok – 1971

Történeti irodalom - Felczak; Waclaw: Ugoda węgiersko–chorwacka 1868 roku (Ism. Petneki Áron) 1039/V

102t) TÖRTÉNETI IRODALOM Beograd. 1969), amely inkább csak a levelezési anyagban hoz újat. A feldolgozások bőséges anyagát áttekintve magunk is észrevehetjük, amire a szerző felhívja a figyelmet: a magyar horvát kiegyezésről szóló átfogó munka Felczak monográfiája előtt nem jelent meg nyomtatásban, viszont ő is felhasználta Katus László kéziratos müvét: „A horvát kérdés története a kapitalizmus korában 1849—1903". A mű rávilágít: nem csupán az a probléma, hogy az 1868-as kiegyezés biztosította-e Horvátországnak az állami önállóságot, vagy csupán magyar tartománnyá süllyesztette, s hogy az únió reális volt-e, vajon tényleges államszövetséget hozott-e létre 1868. Nem a sokáig tárgyalt s nehezen fedél alá hozott kiegyezési törvény volt döntő a magyar— horvát kapcsolatok további fejlődésében, hanem a tényleges gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális helyzet. A kiegyezés nem oldotta meg a problémákat, s ötven év múlva a Monarchia széthullásakor Magyarország és Horvátország útjai végképp elváltak. A nyolc fejezetből álló könyv nagy érdeme, hogy azoknak is pontos tájékoztatást ad, akik kevésbé járatosak a magyar történelem kérdéseiben, mert a históriai előzményeket tárgyalva részletesen kitér az alapfogalmak tisztázására, s nemcsak az egyes politikusok életrajzát foglalja össze az adott helyen, hanem a konfliktusok egyik veszélyes tűzfészkét, a területi problémákat, elsősorban Fiume kérdését ós a Muraköz hovatartozását is ecseteli. (Itt jegyezném meg, hogy a többségében lengyel olvasótábor számára egy kis térképvázlat, amelyen a helynevek mind magyarul, mind horvátul fel vannak tüntetve, megkönnyítette volna a jobb tájékozódást, márcsak azért is, mert W. Felczak könyvében a korábbi műveiben is alkalmazott elv alapján a helyneveket, ha horvátokról van szó, horvátul, ha magyarokról, magyarul használja. Fiúméval kapcsolatban még egy apróság: a szerző kellő revízió nélkül citálja az általa is tudománytalannak minősített Cepulic és Pavié-féle Strossmayer-életrajzot (J. J. Strossmayer, biskup bosansko-djakovacki i sriemski . . . Zagreb. 1900—1904) Fiume lakosságának tekintetében, ui. az ötvenes években, bár ekkor már megindul a nagyarányú horvát bevándorlás, a városban még az olasz elem a döntő. [Az 1880-as népszámlálás adatai is 7991 horvátot és 9076 olaszt jelölnek meg. Vö. Magy. Statisztikai Évkönyv, új folyam, IV. Bpest. 1897. 39.1.]). Felczak ismerteti 1848—49 eseményeit, leszögezve, hogy a horvátok nemzeti törekvéseik ügyének Bécsből történő megoldására várva a reakció oldalára kerültek, de az „ausztroszláv állam" létrejöttéhez fűzött reményeikből semmi sem lett, s a Habsburgok centralizáció« politikája egyre inkább a magyarokkal való megegyezésre ösztönözte őket. Horvátország gazdasági helyzete is rosszabb volt a magyarnál (a későbbiekben tulajdonképp maga az unionista horvát nemesség utasította el Deáknak a horvát gazdasági önállóságra tett javaslatát). Az 1860-as év hozta meg a legjelentősebb közeledést, de ezt nagyban nehezítette sok magyar politikus „egy és oszthatatlan állam"-nézete, másrészről a horvátok között felmerült „nagyhorvát állam" célkitűzése, s az emiatt folyó vógnélküli hírlapi viták. A szerző azonban nem csupán a szélsőséges álláspontokat, hanem a mindkét részrőli elképzelések legteljesebb skáláját is bemutatja és értékeli. Rámutat Bécs kettős szerepére, amely hol a magyar konzervatívoknak kedvezett, hol a horvátokat hitegette. A Strossmayer diakovári püspök által vezetett horvát nemzeti párt sem volt következetes, amely hol a monarchikus föderalizmust támogatta, hol a centralizmus ellen küzdő magyarokat (pl. a Schmerling-provizórium idején). A kellő politikai pillanatban, Königgrätz után létrejövő osztrák—magyar kiegyezés viszont döntően befolyásolta az addigi magyar—horvát tárgyalásokat, miután Andrássyék szabad kezet kaptak a horvát ügyben. A tárgyalások részletes menetét s a kiegyezés egyes pontjait kimerítően tárgyalja a munka. Felczak szerint a magyarok számára kedvezőbb politikai légkörben létrejött 1868-as kiegyezés nem kompromisszum, hanem magyar diktátum volt. Rámutat arra is, hogy a paragrafusokat be nem tartó későbbi erőszakos magyarosítás egyre többekben ébresztette fel a különálló délszláv állam létrejöttének, mint egyedüli megoldásnak lehetőségét .