Századok – 1971

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910–1914 (Ism. Erényi Tibor) 1017/V

TÖRTÉNKTI IRODALOM 1021! joggal szorgalmazza Justh Gyula és Károlyi Mihály biográfiájának elkészítését — e munkálatokhoz maga is hatékonyan hozzájárul. Gondolunk itt Justh korabeli tevékenységének és Károlyi Mihály pályafutásának elismerésre méltó, szinte valamennyi ellentmondást és előremutató vonást kiemelő ábrázolására. Annak bizonyítására, hogy az egyes politikai személyiségek és irányzatok Pölöskei könyvében elnyerik a kellő méltánylást, illetőleg megkapják az indokolt történetírói elmarasztalást, bőven idézhetnénk. Erre természetesen nines lehetőség. Mégsem tekintünk el attól, hogy a szerzőnek az 1910-es évekről szóló tömör és találó megfogalmazását ide ne iktassuk. Miután a különböző útkeresésekről, az ezekkel kapcsolatos kudarcokról, meddő törekvésekről ír, a következőket állapítja meg: ,,1918-ig nem is alakult ki olyan ellenzéki irányzat vagy párt, amely a magyarországi társadalom valamennyi égető kérdését megfogalmazta volna. Az átfogó demokratikus és nemzeti programig a részkérdéseken keresztül vezetett az út. S e téren számos eredmény született. Károlyi Mihály új külpolitikai orientációs kísérletével, Nagy György a köztársaság követelésével, a polgári radikálisok leginkább a feudális maradványok felszámolása — és a nacionalizmus elutasításával, a szociáldemokrata párt a demokratikus követelések ébrentartásával, az antimilitarizmussal gazdagították e részeredményeket." A progresszióról írni anélkül, hogy Adyt ne említenénk, nyilvánvalóan nem lehet. Pölöskei röviden bár, de megfelelő szavakkal emeli ki Adynak a kortársak fölé növő politikai-eszmei jelentőségót. Ama ideológiai-politikai korlátok közül, amelyek a parlamenten belüli ós kívüli ellenzék működését gátolták, szinte egynek az elemzése sem maradt ki Pölöskei Ferenc könyvéből. Szó esik a függetlenségi ellenzék konzervatív, úri jellegéről, a polgári radikálisok doktrinerségéről és következetlenségéről, a szociáldemokraták reformizmusáról egyaránt. Többször olvashatunk nyomatékos megállapításokat az egyik legfontosabb retrográd tényezőről, a nacionalizmusról. „Az ellenzék felfokozott nacionalizmusa — írja a szerző — az első világháború előtti időszakban különösen megrontotta viszonyát a nemzetiségekhez. Olyannyira, hogy a nemzetiségi pártok partnerüket inkább a hatalom birtokosainál, a Nemzeti Munkapártban keresték." Pölöskei Ferenc témája — az első világháborún át -— szervesen kapcsolódik az 1918-as forradalom történetéhez. E kapcsolat a fejtegetések során megfelelően érvényesül. Itt is tanúi vagyunk a szerző jó összefoglaló, találó megjelenítő és tömörítő történetírói képességének. Ha valaki a következő néhány sort elolvassa, nyilvánvalóan 1918 legfontosabb összefüggéseit is érzékelheti: „A társadalmi és nemzeti ellentétekkel átszőtt Osztrák-Magyar Monarchia a világháború próbáját már nem bírta. Vele együtt összeroskadt egyik fő pillére: Tisza István kormányzati rendszere. Nemcsak az antant katonai fölénye, a háborús vereségek siettették mindezt, hanem a tisztuló s megerősödő ellenzéki mozgalmak is. A szociáldemokrata párt, a Károlyi-párt ós a polgári radikálisok bátrabban keresték ekkor a forradalmasodé munkások, parasztok, katonák, értelmiségiek szövetségét a kormányzattal szemben." Az igényes mű természetszerűleg némelykor hiányérzetet is kelt az olvasóban. Jól tudjuk — ezt egyébként a cím is kifejezi —, hogy politikatörténettel van dolgunk. Felvetődik azonban a kérdés: nem fokozná-e a mű hatékonyságát a politikatörténet komplexebb felfogása. Ennek révén ki lehetne tekinteni a történet objektív alapjaira, a társadalmi struktúra változásaira, különböző viszonyaira is. Némileg hasonló a helyzet az eszmetörténetet illetően. Itt mindenekelőtt a korabeli magyar liberalizmus különböző vonatkozásaira, sajátosságaira történő bővebb utalások indokoltságára gondolunk. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt tevékenységével kapcsolatban a szerző helyesen veszi számba a választójogi küzdelem problémáit. Utal arra is (Weltner 1913 januári beszéde kapcsán), hogy ez a választójogi politika — tegyük hozzá legalábbis 1906—190G-hoz viszonyítva — bizonyos fokig újraértékelésre került. A választójogi küzdelem mögött azonban a szociál-