Századok – 1971

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910–1914 (Ism. Erényi Tibor) 1017/V

1018 TÖRTÉNETI IRODALOM szorzó okfejtése alapján győződhetünk meg arról, hogy az első világháborút közvetlenül megelőző évek során, a munkapárti kormányok idején megkezdődött az 1867 után kialakított kormányzati rendszer bizonyos fokú módosítása. Erre a módosításra azért volt szükség, mert a dualizmus rendszerének mélyülő válsága a régi módon történő kormányzást már nem tette lehetővé. Részben tendenciákról, törekvésekről volt szó, hiszen a kezdődő folyamat nem fejeződhetett be, a világháború kitörése megszakította az események alakulását és új helyzetet teremtett. A Pölöskei Ferenc által tárgyalt problémáknak azonban ennek ellenére megvan a maguk történelmi utóélete. Az 1918—1919-es forradalmakat követő ellenforradalmi rendszer — mint ezt a felsorakoztatott anyag ugyancsak bizonyítja — sok vonatkozásban visszanyúlt az első világháború előtti évek kormánypolitikájának különböző elképzeléseihez, retrográd gyakorlatához. Miben mutatkozott meg a dualizmus rendszerének ez az elsősorban Tisza István nevéhez fűződő felülvizsgálata? Mindenekelőtt a rendszer liberális vonásainak kiküszöbölésére, illetőleg csökkentésére irányuló törekvésekben. Ezeket példázzák az 1912—1913-as parlamenti események, az ezekkel kapcsolatos törvényalkotások. A szerző nemcsak történeti, hanem jogtörténeti szempontból is nagyfontosságú munkát végzett akkor, amikor nyomon követte a parlamenti élet zajlását. Kimutatja, hogy a részben tető alá hozott, részben készülő törvények — az egyesülési és gyülekezési szabadság, a sajtó- ós szólásszabadság stb. viszonylatában — a polgári szabadságjogokat érzékenyen érintették és legalábbis három területen éreztették negatívhatásukat: a polgári liberális ellenzéket, a nemzetiségeket és végül a munkás-paraszt mozgalmakat illetően. így tehát a Tisza-féle kormányzati politika szembekerült a haladás magyarországi erőinek valamennyi jelentős osztagával. A szerző mondanivalójának számottevő része Tiszáról, illetőleg Tisza korabeli politikájáról szól. Azt hiszem nem tévedünk akkor, ha megállapítjuk, hogy ezzel a kérdéssel részletekbe menően, tudományos megalapozottsággal, marxista történetíróink közül Pölöskei Ferenc foglalkozik először. A Tisza Istvánról adott politikai portré megítélésünk szerint hiteles. „Tisza — olvashatjuk — azzal nőtt az uralkodó osztályok többi reprezentánsa fölé, hogy felismerte a 67-es belpolitikai rendszert fenyegető veszélyeket, egyáltalán végig gondolta a történelmi Magyarország és a dualista rendszer fenntartásának konzekvenciáit, ha konzervativizmusa miatt eleve nem is találhatta meg a helyes választ." Bőséges fejtegetéseket találunk arról, hogy az 1910-es években Tisza az agráriánus-merkantilista ellentétek kiegyensúlyozására törekedett, bizonyos — konzervatív jellegű — szociálpolitikai terveket kovácsolt és, a maga módján, ugyancsak retrográd jelleggel, bizonyos tekintetben a korábbi nemzetiségi politika felülvizsgálatára törekedett (román tárgyalások). Nem hiányzik a kormány politikájával kapcsolatosan az uralkodóra történő utalás sem. A szerző soraiból kibontakozó Ferenc József-kép — bár természetesen nem annyira újszerű, mint a Tisza-portré — szintén találó, mentes mindenfajta sablontól. A császár ós király aggkorában is nagy munkabírású, szorgalmas hivatalnok, akinek politikai elképzeléseit jelentékenyen még mindig ifjúkori élményei és tapasztalatai határozzák meg. A dualizmus rendszerének fenntartására törekszik, a közjogi változtatásoktól a birodalom létezését félti. Ezekből a meggondoltságokból kiindulva támogatja Tisza politikáját. Az utóbbi évek során többször került sor vitára a magyar történet reakciós és progresszív erőiről, illetőleg kettejük kapcsolatáról. Nem hinnénk, hogy jó szolgálatot tenno akár a tudománynak, akár pedig a közéletnek az a történész, aki az egyik vagy a másik szerepét egyoldalúan kiemelné, a valóságos arányokat eltúlozná. Pölöskei Ferenc nem is követi el ezt a hibát. Elemzéséből kitűnik a magyar reakció különböző belső és külső tényezőkre visszavezethető túlereje, ugyanakkor azonban számításba veszi a hazai progresszió tekintélyes, egyáltalában nem lebecsülhető táborát is. Szerző — aki